Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-111

440 111. országos ülés 1907 február 18-án, hétfőn. hajtja a vizet, mert a központi kormányzat és a vármegyei autonómia nem zárja ki egymást, sőt ellenkezőleg, épen a jelenlegi kormánynak igen fontos programmpontja, a belügyminiszter urnak igen nagy gondja, miképen biztosithatja a központi kormányzat hatalmi szférája mellett, de túltengése ellen a vármegyei autonómiát a legszélesebb alapon. (Igaz ! ügy van !) A törvényjavaslat azon az alapgondolaton nyugszik, hogy minden egyes pénztári szervnek megmarad a maga autonómiája, természetesen azon főbb vonatkozásokban, melyeknek pénzügyi és szocziális kihatása nagyobb, a központ ellenőrzése alatt. A t. képviselő ur, ki sokat foglalkozott betegsegélyző pénztárak jelenlegi állapotával, talán igazat fog nekem adni abban, hogy rendkívül fontos pénztárainknak egy központi szervvel való ellenőrzése, hangsúlyozom autonóm szervvel, mert az állami biztosítási hivatalnak egészen más a célja. Az autonómiába belenyúlni nem szabad, a munkaadónak és munkásoknak maguknak kell gondoskodniuk az ő szövetkezeti alapon létesitett szervezetük kormányzásáról. Az állami munkásbiztositási hivatal vigyázzon, hogy visszaélések ne forduljanak elő, hogy a munkások ne károsittassanak, hogy a törvény a legliberálisabb alapon magyaráztassék a munkásokkal szemben, de az autonómiának ebbe a vonatkozásába beleszólása nem lehet. Itt utalok arra, hogy a t. képviselő ur prakszisában talán előfordultak azok a visszaélések, a melyek az egyes pénztáraknál megtörténtek és talán utalhatok ama sikkasztások nagy számára is, a melyek a fővárosban és a vidéken napirenden voltak, (ügy van ! ügy van !) a melyekre utaltam első beszédemben is és utalhatok itt arra is, hogy az adminisztratív költségeknek igen nag}>' hányada onnan származik, hogy bizonyos felesleges alkalmazások, felesleges kiadások, nehézkes, nem közvetlen adminisztráczió, hanem a bürokratikus Írásbeliség van divatban, a melyeket okos központi vezetés mellett ki lehet küszöbölni és azoknak a százezreknek és ma már millióknak jó része, a melyek adminisztráczióra fordittattak, közvetlenül a munkások támogatására lennének fordíthatók. Egy más csoportja a javaslatnak, melynél kevés észrevétel volt, a fedezet kérdése, a hol egyrészt Csernoch t. barátom egy aggályt juttatott kifejezésre, azt mondván, hogy nem találja beigazoltnak a német biztosítás köréből, a mely már 21 éves, azt az állításomat, hogy 17—20 év multán bizonyos megállapodás van a fizetésben és az emelkedés megszűnik. A másik észrevételt ismét Pető kéjjviselő ur tette, a német példából vonva le a maga következtetését, hogy ott az állam garantálja a kártalanítást, Magyarországon ellenben nem. Ezt kifogás gyanánt a munkások járadékainak biztosítása szempontjából méltóztatott felhozni. Csernoch t. képviselőtársam nem vette figyelembe azt, hogy a német rendszer igenis emelkedni fog még nag}

r

on soká, mert az a számítás, a melyre én hivatkoztam,a felosztó és kirovó rendszernek tartalékkal való kombinálásán alapszik. Méltóztatnak talán emlékezni rá, felszólalásomnak egyik pontja volt a fedezet, nagyon hosszasan fárasztottam még a t. házat vele, hogy a német biztosítás az első évben 300, azután 250 és így lejön egészen 4 százalékig, tartalékot gyűjt, hogy majdan a 17—20 évben megállapodás jöjjön létre az emelkedésében a dijaknak, a mennyiben az annyi millió és millió márkát kitevő tartalékalap kamatai hozzáadatnak a munkaadó által fizetendő dijhoz és ez képezi azt a kiegyenlítő vonalat. Ez a rendszer azonban csak az 1900. évi német törvénynyel hozatott be, nagyon természetes tehát, hogy ma még nem áll a német biztositásnak rendelkezésére az a nagy tőke, a melyből a tartalék gyűjtetik, hogy annak kamatai kéjDeznék azután a kiegyenlítést. Addig, mig ez a tőke fel nem gyülemlik arra a 17—18 évre, a melyet a német törvény megállapít, természetesen az emelkedés meglesz, mi azonban leszűrve a német tanulságot, már az első naptól, tehát az első biztosítási díj fizetésétől kezdve kezdjük ezt a tartalékpótlékot, ennélfogva nálunk ez a határ előreláthatólag hamarább fog bekövetkezni. A mi pedig az állami garancziát illeti, Németországban — és ebben van Pető t. képviselőtársamnak tévedése — 66 külön szövetkezett Berufsgenossenschaft szolgálja ezt az ügyet, nálunk ellenben egy országos pénztár. Nagyon természetesen a német törvény gondoskodik arról, hogy ha egy pénztár taglétszáma nagyon leszáll és óriási teher háramlanék abból az egyes munkaadókra, akkor a pénztár feloszlattatik és egy más rokontermészetű Berufsgenossenschaft-hoz csatoltatik. Ebben az esetben valakinek garantálni kell azt a járadékot, a melyet a feloszlatott pénztár teher gyanánt vállal. Nálunk ellenben az egész ország ipara egy pénztárt képez a viszonosság alapján, az a helyzet tehát, hogy a járadékok nem lesznek biztosítva, be sem állhat, ha csak a magyar ipar tökéletesen tönkre nem megy, ha csak olyan pusztulás nem áll elő, hogy a pusztuló gyárak helyébe ujak nem keletkeznek, a melyekre a teher ujabban áthárulhatna; ebben az esetben igaza volna a t. képviselő urnak. Miután azonban ez lehetetlenség, ennek következtében minálunk ezen rendszer mellett — a mely különben nem az én ideám, mert nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni, hanem egy franczia iró mutatta ki — ezt másként nem is lehet megoldani, mint hogy ha az egész ország indusztriája a viszonosság alapján áll. Még egy tévedést kell helyreigazitanom a kártalanítások és segélyek csoportjában, hogy t. i. a vasutasokra nézve jogfosztást képez ez a javaslat. (Halljuk! Halljuk!) Kifogásoltatott továbbá, hogy a 10%-on aluli munkaképtelenség nem kártalanittatik a balesetnél és hogy csak három napi betegségnél táppénz nem adatik. T. ház ! A vasutasok tekintetében több oldalról hallottuk azt a félreértést, a melyet azon-