Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-107

334 107. országos ülés 1907 február 8-án, pénteken. ebben a házban országos határozatot provokált, a mely szerint utasittatik a kormány, hogy a munkások balesetbiztosításáról törvényjavaslatot terjeszszen elő. Hosszú időnek kellett eltelnie, t. ház, mig az ország kormánya eleget tett — a váltakozó kormányok közül a mai tett eleget — ezen kötelezettségnek, a ház ezen utasításának. (Elénk éljenzés.) Es én azt hiszem, t. ház, — erre kérni is bátorkodom — kogy ennek a javaslatnak a tárgyalásánál ugyanaz a szellem fogja áthatni a t. házat, és ugyanaz a szellem fogja uralni ezt a vitát, a mely boldog emlékű Irányi Dánielt ama javaslatának előterjesztésére birta. (Élénk helyeslés baljelM.) T. ház ! A munkásbiztositás kérdésénél elsősorban az az alapvető kérdés döntendő el, a mely felett a tudomány és irodalom tulaj donképen még ma is nagy vitát folytat: vájjon melyik biztosítási rendszer, a kötelező vagy az önkéntes biztosítás — utóbbi kapcsolatban a szavatossági kérdés rendezésével — alkalmas-e ama nagy czél elérésére, a melyet a munkásbiztositás képez. A kötelező munkásbiztositás őshazája Németország, az önbiztositásé, a szigorúbban kezelt szavatossággal, Anglia. Amannak példáját követte Ausztria, utána Hollandia és legutóbb Svédország, emezét Francziaország és némi vonatkozásokban Olaszország. A mi sajátos viszonyaink, azt hiszem, helyesen terelték már az 1891 : XIV. t.-czikk megalkotásakor a törvényhozást a kötelező biztosítás felé és hogy ez mennyire helyes volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a mikor a német törvényhozás 1900-ban a maga nagy munkásbiztositási törvényeinek módosítása előtt állott, azt megelőzőleg 1898-ban egy statisztikai felvételt készíttetett, hogy a két biztosítási rendszernek az alkalmazottakra gyakorolt hatását kutassa és ennek az volt az eredménye, hogy Németország 14 millió bérmunkása közül 9-2 millió akkor már betegség ellen biztosítva volt; ellenben Anglia 13 millió bérmunkása közül mindössze 4% millió, Francziaország 9'9 milliónyi munkásából pedig 1,600.000 volt biztosítva. A mi biztositásunk az 1891. évi XIV. t.-czikknek a hatása alatt — természetesen ipari viszonyainknak hasonlithatatlanul gyengébb volta mellett nem beszélhetünk nagy számokban — 409 betegsegélyző pénztárban 1905-ben : 685.039 biztosított. Természetesen nem lehetett több, mert a törvény akkoriban is, mint a mostani, a 2400 koronás bérhatárt állítja fel, a mely bérhatár tekintetében más államok sokkal liberálisabbak, mert, mint lesz szerencsém később kimutatni, vagy egyáltalában nem állitanak fel bérhatárt, vagy azt sokkal magasabban állapitják meg. Ezen az alapon épült fel a kereskedelemügyi miniszter ui törvényjavaslata is, a kötelező biztosítás elvén, a melyben nem téveszthette szem elől a kormányzat azt a rendkívül fontos momentumot sem, hogy a kötelező munkásbiztositás a kártalanításokra és segélyezésekre kifizetett nagy összegek tekintetében a közfogyasztásra igen nagy hatást gyakorol. Mentül jobb helyzetbe jut a munkásosztály, annál fogyasztóképesebb, (Ugy van ! jobbfelöl.) mert hiszen ez különösen olyan osztálya a társadalomnak, a mely minden fillérét itthon költi el (Ugy van ! balfelöl.) és mennél fogyasztóképesebbé teszszük a munkásosztályt, annál nagyobb mértékben hathatunk közvetve a termelés fejlődésére. (Élénk helyeslés.) Méltóztassék egy pillanatnyi figyelmet szentelni azon óriási közgazdasági hatásnak, a melyet a német birodalomban a munkások számára kifizetett kártalanításokkal elértek. 1885—1905-ig a német betegsegélyző pénztárak 2744 millió márkát, a 66 balesetbiztosító pénztár 1194 millió márkát, 1901—1905-ig az aggkor- és rokkantbiztositásra 1166 millió márkát fizettek, ugy hogy a német birodalom 20 éves munkásbiztositásában kereken öt milliárd márkát fizetett ki munkásainak, betegsegélyekben, baleset-kártalanitásokban, rokkantés aggkor-biztosítás czimén. Ma pedig, t. képviselőház, a német munkásbiztositás naponkint átlagban másfél millió márkát fizet ki a munkásoknak, a miből kitűnik, hogy ez az összeg a nemzeti vagyonosodás oltárán áldoztatik, (Igaz! Ugy van!) hogy ez az összeg a nemzeti vagjTtnosodás javára fordittatik. Mi tehát a mi aránylag kisszerű viszonyaink között sem követhetünk más utat, mint a melyet a kereskedelemügyi miniszter ur akkor választott, a mjkor a kötelező biztosítást javasolta. (Helyeslés.) Eleget téve az Irányi Dániel által provokált képviselőházi határozatnak, hogy a balesetbiztosítás mennyire megokolt, az kitűnik abból, hogy csak az utolsó év baleseti statisztikai adatait bátorkodom a t. ház elé terjeszteni, — Magyarországon 1905-ben — csak kerek számokat említek — 529.000 munkás közül 18.962 munkást ért baleset. Minden ezer munkásra esik tehát 35'79 rész. Ez már maga is óriási szám. De ha még figyelembe veszszük, hogy a balesetek közül halálos volt 225, teljesen munkaképtelenné tevő 19, állandóan részleges munkaképtelenséggel járó 250 és ha figyelembe vesszük különösen azt, hogy a gyáriparban minden ezer munkásra 67 baleset esik, ugy azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy a kereskedelemügyi miniszter ur parancsoló szükségnek tett eleget e törvényjavaslat beterjesztésével. (Igaz ! Ugy van I) Áttérek már most egy másik elvi kérdésre. Elsősorban a két biztosítási ág kapcsolata, az egységes megoldás az, a melylyel röviden foglalkoznom kell. (Halljuk ! Halljuk!) Ez az a része a törvényjavaslatnak, a melyre az imént voltam bátor utalni, azt állitva, hogy ezzel a magyar törvényhozás megelőzi az egész európai törvényhozást. Megengedem,hogy talán merész, meggyőződésem szerint mégis teljes megoldás, — és ezt az egész balesetbiztosítási gyakorlatból és irodalomból merítem — különösen hazai viszonyaink között az erők szétforgácsolásának megakadályozása szempontjából nem választhattunk mást, mint hogy a különböző munkásbiztositási ágakat egységesen, egy szervezetben, egymással szerves