Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-103

266 Í03. országos ülés 1907 február k-én, hétfőn. Ez volt a nemzet akarata akkor, a mikor a mai helyzetet világosan elfogadta. A nemzet tudja rólunk, hogy mi sem elveinket meg nem tagadjuk, sem akarata ellen cselekedni soka nem fogunk. (Igaz! Ugy van!) A nemzet azt várja tőlünk, hogy mire az elhalasztott kérdések megoldásának ideje elérkezik, annyi erőt gyűjtsünk és biztosítsunk számára, hogy jogait teljes mértékben érvényesíthesse. Ha lehet: karez nélkül, de ha ki nem kerülhetjük: teljes harczi készültséggel. (Igaz! Ugy van !) Ez a mi kötelességünk addig, a mig itt leszünk, és ennek tudatában kell ajánlanom a t. háznak a szőnyegen lévő törvényjavaslat elfogadását. (Élénk helyeslés.) Elnök : Az ülést tiz perezre felfüggesztem. Szünet után.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. Folytatjuk a tanácskozást. Gr. Thorotzkai Miklós jegyző: Okolicsányi László ! Okolicsányi László: T. képviselőház! Az ujonczlétszám megállapításáról szóló törvényjavaslat szoros tárgyi összefüggésben van avval a másik törvény] avaslattal, a mely szintén a mai ülés napirendiére van kitűzve : az ujonezok megajánlásáról szóló törvényjavaslattal. Az igen t. előadó ur is mindkettőt érintette beszédében és nem is lehet ezt a kettőt egymástól elválasztani, mert hisz az állásfoglalás mindkettővel szemben ugyanazon szempontok szerint történik. Mind a két törvényjavaslat tulajdonképpen a hadsereg kiegészítésére vonatkozik. E kérdéssel szemben való állásfoglalásra minálunk mindig politikai szempontok voltak elsősorban irányadók, vagyis az ujonczmegajánlás elsősorban mindig bizalmi kérdésnek tekintetett. Természetszerűleg következik ez a felfogás abból, hogy az ujonczlétszám megajánlása, a hadsereg kiegészitése és az ujonezok megajánlása feltételeinek megállapitása az országgyűlés hatáskörébe tartozik. Az ujonezok megajánlásának feltételeit az országgyűlés a régi időben is mindig megállapította. Következik ez történelmileg, régi hagyományaink szerint onnan, hogy már a régi rendi országgyűlések is a katonát és a szubszidiumokat mindig bizonyos politikai követelések kielégitése fejében szavazták meg. Az ujonezok megszavazása tehát bizalmi kérdést és elsőrendű alkotmányjogi kérdést képez. Ebből a szempiontból tárgyalom én is ezt a kérdést és jelentem ki a magam és a függetlenségi és 48-as párt nevében, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatokat elfogadom. Ehhez az eredményhez, t. képviselőház, nem jutnánk el, hogy ha állásfoglalásunkra a hadsereg állapota volna irányadó. De épen politikai szempontból én el tudom képzelni azt az esetet is, mikor a hadsereg állapotát kielégítőnek, megfelelőnek találnánk, de bizalmatlansággal viseltetvén egy kormány és egy fennálló politikai rendszer iránt, attól politikai életünknek és a hadseregnek további fejlődését féltve, nem volnék hajlandó megszavazni az ujonezokat. Az ellenkező eset áll fenn ma, a mikor a hadsereg állapotával megelégedve nem vagyunk, azt közjogunkkal, államiságunkkal összhangzónak nem találjuk, azonban bizalommal viseltetünk a fennálló politikai rendszer és a jelenlegi kormány iránt, és azért ennek a rendszernek és az általa maga elé tűzött feladatoknak biztositása kedvéért szavazzuk meg az ujonezokat, mint az állami kormányzat egyik szükséges eszközét. A hadseregben az utóbbi időben egyáltalában nem történtek olyan változások, a melyek a mi követeléseinket kielégítették volna. Fájdalommal és szomorúan kell konstatálnom, hogy ez a hadsereg még ma is a magyar államtól teljesen idegen. (Igaz ! ügy van! balfelól.) Ezt az állapotot én annak vagyok hajlandó tulajdonítani, hogy azután, hogy 1867-ben megalkották a közösügyekről szóló törvényt és törvénybe iktatták helyes közjogi érzékkel és helyes felfogással a magyar hadsereget, ezen törvény megalkotása után sem a kormány, sem a kormányzó párt nem törődtek többé azzal a kérdéssel, hogy a mi törvénybe iktattatott, az valósággal az életbe is átvitessék (Ugy van ! Ugy van ! balfelól.) és az a hadsereg, a mely a törvényben van, az életben is meglegyen. Talán mentségéül lehet felhozni azon kor férfiainak azt, hogy az 1849-től 1857-ig lefolyt szomorú idők után (Zaj. Halljuk ! Halljuk !) annyi feladat, annyi nehéz munka megoldása állott a nemzet előtt, hogy az teljesen lekötötte a figyelmet és lekötött minden erőt, s ezért nem foglalkoztak ezzel a mindenesetre szintén nagyon fontos kérdéssel. S annak, hogy ők akkor elhanyagolták a magyar hadsereg megalkotását, következménye volt azután azoknak a hosszas küzdelmeknek egész sora, a melyek az 1867 után| következő évtizedekben itt lefolytak. így történt az, hogy a hadsereg a valóságban, az életben nem emelkedett még arra a nivóra sem, a melyen az 1867-iki törvényben van. (Igaz! ügy van! balfelól.) Mert nem lett ez a hadsereg magyar, hanem megmaradt ugyanannak a császári hadseregnek, (ügy van! Ugy van! balfelól.) a mely volt 1867 előtt, fentartotta ugyanazt a szellemet, ugyanazt a berendezkedést, a mely 1867 előtt létezett. Markos Gyula : Sőt visszafejlődött! Okolicsányi László: Elismerem még azt is, a mit egyik közbeszóló t. képviselőtársam mond, hogy még visszafejlődés is tapasztalható, a mi törvényeinkből is kitűnik, mert hiszen 1867 után néhány év múlva már a hadsereget kezdték megtenni közössé és elnevezték magában a törvényben is közös hadseregnek. Ezt a közösséget pedig a hadseregre nézve nem ismerheti el senki, a ki a magyar állam önállóságát, a magyar állam azon szuverenitását, a mely törvényeinkben biztosítva van, a melyet számtalan hitlevél és koronázási eskü biztosit számunkra, komolyan veszi és fenn akarja tartani. (Ugy van ! ügy van !) Mert hiszen a hadsereg közössége az állami szuverenitásnak merev negácziója, s az állami szuverenitásnak első követelménye és első attribútuma a