Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-101

226 101. országos ülés 1907 január 3l-én, csütörtökön. latinizálhatott volna és minket, románokat legfeljebb megtaníthatott volna ősi nyelvünkre. (Derültség.) Aztán azt mondja a t. belügyminiszter ur, hogy tudjuk, hogy »igen nagy állásokra tettek szert nemzetiségi származásúak* és azután mindárt a második mondatban azt mondja, hogy szelesen alaptalan tebát — és ezt a tehát, szót aláhúzom — hogy magyarosítani akarunk.« Ugy, a mennyire a magyar nyelvet elsajátíthattam, elsajátítottam, . . . (Felkiáltások : Az anyanyelve !) Dehogy anyanyelvem, az elemi osztályokban tanultam a kolozsvári unitáriusoknál, azt mégis tudom, hogy magyarul »akartunk« az a múlt, és »akarunk« az a jelen. Hogy hogyan lehet tehát a t. belügyminiszter urnak ilyen premisszák alapján ugy következtetnie, hogy nem akarunk magyarosítani, azt az én egyszerű alattvalói eszemmel nem birom felfogni. Mert az, a mit néhány száz évvel ezelőtt az a kiváltságos osztály tett, az nincs összefüggésben a jelennel, az nem lehet logikai premiszszája annak, a mi most történik. Azt mondta továbbá a t. belügyminiszter ur, hogy »nemcsak türelemmel viseltettünk azidegenajkuakkal szemben, de tovább is mentünk, a külföldről behoztunk idegenajkuakat. Mikor keleten a török pusztította és veszélyeztette az odavaló kereszténységet, hol találtak védelmet, földet és életet? Itt Magyarországon!« Kutattam ennek a tételnek az alaposságát, de hiába. Talán az emlékező tehetségein hagyott cserben? (Zaj.) Gondolkoztam és kerestem, hogy kikre vonatkoztatja a t. belügyminiszter ur azt, hogy külföldről behoztak idegeneket. Ez alatt tehát azt is értheti, hogy idegenek vagyunk mi, a kik nem vagyunk magyar ajkúak. Tehát külföldről hozattak be idegeneket. Akármennyire kerestem az összes történelmi művekben, csak arra az egyre akadtam, hogy csak a szerbek egy része vándorolt be a XVII. században. És azok a szerbek, a kik akkor bevándoroltak, azért vándoroltak be, hogy hadi szolgálatot tegyenek, hogy védjék az országot a török ellen, nem pedig azért, hogy őket kegyelemben részesítsék, hogy őket megvédjék. Es azt találtam, hogy nem vándoroltak be az akkori Magyarország területére, hanem a volt granicsár területre, hogy a császár és a bécsi haditanács felsőbbsége alatt voltak. Csak ezt találhattam fel és azért a t. belügyminiszter urnak ezt a tételét sem értem. A mi azután azt illeti, hogy azt mondja a t. belügyminiszter ur, hogy »mi akkor az üldözötteket védelembe vettük és most azzal hálálják meg, hogy vádolnak minket ország-világ előtk, erre egyfelől azzal reflektálhatnék, hogy én és kollégáim ép oly jogczimen követelhetnék, hogy a magyarság viseltessék hálával és elismeréssel azért, mert mi adtuk Magyarországnak legnagyobb királyát, mert a mi vérünkből származott Mátyás király . . . (Nagy zaj és ellenmondások.) Markos Gyula: Ez történelmi hazugság! (Nagy zaj.) Vajda Sándor : . . . azért, mivel Rákóczi hadaiban — és ezt talán nem fogja még Markos Gyula képviselőtársam sem letagadni — rutének, tótok és románok voltak a többség. (Zaj.) Markos Gyula : Ne hasonlítsák össze magukat a hazafias ruténekkel! Vajda Sándor: Nagyon is jól tudjuk, hogy a politikában nem a jóakarat dönt, hanem a jog, erő és hatalom. Tetszett volna az igen t. belügyminiszter urnak ezt nyíltan kifejteni. Azt mondja továbbá az igen t. belügyminiszter ur, hogy minket, a nem magyar aj kuakat védett meg a magyarság, — és ez nagyon bosszant engem, hogy a magyarságot mindig összetévesztik a kiváltságos osztály képviselőivel, az akkori nemességgel — hogy ez védelmezett meg bennünket a törökökkel szemben. Elővettem az ország történelmi és ethnográfiai térképét és azokat tanulmányozva, a következő tényekre találtam. Nagyon jól tudják önök, hogy miután az ország legnagyobb királya, Mátyás király meghalt, milyen végzetes és nehéz idők következtek az országra. Az is köztudomású, hogy ezen idők. az akkori szocziális bajok és szocziális vétségek, a kiváltságos osztály akkori vétkei következtében a mohácsi vészre vezettek. (Zaj és mozgás.) Látjuk ebből a két mappából, az ethnográfiai és történelmi térképből, hogy 1526-tól, illetőleg 1540-től kezdve az országnak épen azon részein, hol a faj magyarság lakik, voltak a török pasalikok, mig ott, hol a nem magyar ajkú nemzetiségek laktak, mégsem tudott a török uralom olyan hatalomra jutni. Nagyon jól tetszik tudni azt is, hogy 146 évig volt ez az országrész, az országnak magyar lakta vidéke és Buda vára török kézen, most is látjuk annak nyomait, és hogy csak 1686-ban történt, hogy vissza lett hódítva Budavára, de akkor sem magyar seregekkel, hanem az egyesült német és szláv császári seregek által. (Zaj.) Ha tehát köszönetről, ha háláról lehetne beszélni, akkor azt hiszem, hogy ezen tények alapján a magyarságtól kellene annak kiindulnia, az ország fajmagyar lakta vidékei részéről és nem a kiváltságos osztálylyal, hanem a császári hadseregekkel szemben. (Zaj és mozgás.) Ha ilyen tényekre akar hivatkozni a belügyminiszter ur, jobb volna, ha máskor a tárgyat jobban megválasztaná, nehogy kitegye magát annak, hogy olyan argumentumokkal akarjon élni és minket legyűrni, a melyek a históriai igazság napfénye előtt nem állanak meg. (Zaj baljelöl.) Az igen t. belügyminiszter ur beszédében következik azután egy részlet, a mely minket nagyon kielégített és szép reményekkel töltött el. Ez a miniszter ur azon kijelentése, a hol azt mondja : »Én a magam részéről legalább a legnagyobb hibának tartanám azt, ha mi erőszakkal magyarosítani akarnánk*, és mindjárt lejebb a magyarosítás politikáját badarságnak nevezi. Azután konstatálja, hogy több miihóra menő népet nemzeti jellegétől megfosztani lehetetlenség. Ez nagyon kielégített minket, mert látjuk, hogy a t. belügyminiszter