Képviselőházi napló, 1906. V. kötet • 1906. deczember 13–1907 január 18.

Ülésnapok - 1906-78

hczember íí-én, pénteken. 58 78. országos ülés 1906 a képességével azon munkálkodik, hogy kultúránkat és közoktatásügyünket oly mély vágásba terelje, hogy azt abból többé kizökkenteni ne lehessen. Épen ezért, t. képviselőház, a kultuszminisztérium költségvetését örömmel megszavazom. (Élénk éljenzés és taps. A szónokot számosan 'üdvözlik.) Elnök : Az ülést öt perezre felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Rakovszky István foglalja el.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Szólásra következik ? Benedek János jegyző: Lévay Mihály! Lévay Mihály: T. képviselőház! Mindenekelőtt kijelenteni óhajtom, hogy azt a közmondást: az idő pénz, figyelmemre akarom méltatni (Élénk helyeslés.) és tőlem telhetőleg csupán a tárgyhoz ragaszkodva akarok szólni. A legnagyobb elismeréssel kell, t. képviselőház, szólnom nekem is, a mint már az előttem szóló t. képviselőtársaim is ezt megtették, az igen tisztelt kultuszminiszter urnak tegnapi beszédéről, nem annyira azért, mert az ékesen szólásnak remeke volt; hiszen mindnyájan tudjuk, hogy ő ennek mestere (Ugy van!), hanem köszönetemet fejezem ki az igen tisztelt vallásos közoktatásügyi miniszter urnak azért, mert beszédében megnyilatkozni láttam a közoktatás iránt való azt a nagy gondosságot, a mely gondosság jóleső érzéssel tölti el az én lelkemet népnevelési ügyünknek a jövendőben leendő fejlesztése iránt. E mellett a gondosság mellett örömmel tapasztaltam a liberalizmust is, azt a liberális felfogást, a mely csak a szerető sziveknek, a józanul gondolkodó elméknek a karakterisztikuma (Ugy van!) és a mely megnyilatkozik az igen tisztelt miniszter ur beszédében, illetőleg az elénk terjesztett költségvetésében, az iskoláknak felekezeti különbség nélkül való önzetlen gyámolitásában, (Ügy van!) s ugyancsak az egyházaknak hasonló értelemben való gyámolitásában. (Ugy van!) Ugy az egyik, mint a másik tulajdonság, t. képviselőház, megérdemli, hegy beszédem alkalmával rámutassak. Megérdemli azért, mert az igen tisztelt miniszter ur ezen tettével bebizonyitotta, hogy a legkomolyabban fogja fel a magas hivatást, a mely a magyar nevelési és vallásügyi miniszteri székbe ültetve őt, nem annyira méltóságot, nem annyira diszt, hanem a kötelességeknek özönét zúdította rá. (Igaz! Ugy van!) Különösen örömmel veszem tudomásul, t. képviselőház, a miniszter urnak a népnevelés ügyéről való igen nagy gondoskodását. Meg vagyok róla győződve, hogy a legindokoltabb épen ennek az ügynek az ő részéről, valamint a magyar törvényhozásáról való felkarolása, T. képviselőház! Midőn a művelt népeknek versenyében nekünk is meg kell jelennünk, nekünk is ki "kell vennünk a kultúrának a javaiból azt a részt, a mely csakis azokat illeti méltán, a kik a kultúrára áldoznak, a kik a kulturáért fáradni akarnak és tudnak. (Ugy van!) A magyar nemzet e tekintetben daczára az utóbbi időkben tajiasztalt haladásnak, még igen, igen hátul van és hogy nagy lendületet adjon a népnevelés ügyének, ennek ä nagy, ennek a kiváló ügynek, a t. miniszter urnak tegnap mondott beszéde, valamint az a költségvetés, a mely tételekkel igazolja erről való szeretetteljes gondoskodását, felette kivánatos dolog. Mindent, a mi bennünket a nevelés ügyét illetőleg érdekelhet, meghallottunk a miniszter ur tegnapi beszédjében. Ha mégis felszólalni bátorkodom, nem a feltűnési víszketegség, nem a szereplési vágy — Isten látja lelkemet — adja a szót ajkamra, hanem az az őszinte bizalommal társult lelkesedés, a melyet a miniszter ur hivatásának kötelességtudó és kötelességteljesítő felfogása iránt érzek. Ez bátorít engem arra, hogy a következőkre kérjem meg. (Halljuk! Halljuk!) A középiskolákban való oktatásunk állapota az, a mely kérelmem előterjesztésére serkent. Azt látjuk ugyanis középiskoláinkban, hogy tanárainknak egy jókora része az ismeretek özönével halmozza el a tanulók elméjét, megnyitja előttük az ismeretek zsilipjét, ugyanakkor azonban elfeledkezik a nemes érzelmeknek csatornáját is megnyitni a tanuló előtt. Az ismeretek egész özönével árasztják el a sokszor még kevésbbé fogékony és sok oldalról igénybevett gyermeki elmét, a szívnek képzésére azonban nagyon sok esetben a középiskolákban nem fordítanak gondot. Mi ennek a következése? Látjuk azt az életben lépten nyomon megnyilatkozni. A tanulók, az ifjak kijönnek az életbe, abba a tudatba ringatva magukat, hogy ismereteik révén a müveit ember nevére méltán tarthatnak számot s ugyanakkor leiküknek sivársága, lelkűknek elhanyagoltsága lépten-nyomon szembetűnően bizonyítja az én feltevésemet, a mely valósággal tapasztalati tényekre hivatkozik, hogy t. i. a sziv képzése, a nevelés munkája nem mindig van a középiskolában való oktatásnál eléggé figyelemre méltatva. Hogy csak egyetlenegy körülményre alludáljak az én állitásom igazságát illetőleg, kérdem, vájjon mi oka lehet manapság annak, hogy a korosabbak, az öregebbek iránt való tisztelet alig nyilatkozik meg ifjainknál ? Mi is voltunk fiatalok, bennünket is oktattak, de egész más szellem hatotta át akkor, a mi időnkben, a nevelés mestereit. Saját tanáraim eljárásából legalább ezt láttam. Az akkori idők viszonyai, a családi neveléstől kezdve végig az iskolákon át, léptennyomon arra aUudáltak, arra figyelmeztették a gyermeket: tiszteljék, becsüljék az emberben magát a kort, ha nem is nyilatkozik meg szerfelett az illetőben a lelki kvalifikáczió. Igaz ugyan, hogy a kor szelleme az elsősorban, a mely e tekintetben az egész vonalon érezteti ferde és káros