Képviselőházi napló, 1906. V. kötet • 1906. deczember 13–1907 január 18.

Ülésnapok - 1906-78

78. országos ülés 1906 áe< Halljuk !) Közgazdasági és politikai kormányzatunk súlyt fektet a Balkán-államokkal való sűrű érintkezésre. Minő kihatással volna egy magyar tudományos intézet, ha ezeknek a Balkán-államoknak tőszomszédságában volna,és a szerb-, román- és bolgár ifj akat ide csalogathatná tanulmányaik befejezésére, hogy azok közvetlen, személyes tapasztalat alapján meggyőződést szerezhetnének az irántuk tanusitott jóindulatunkról, a belföldi nemzetiségi velleitások jogosulatlanságáról, kereskedelmünk és iparunk fejlettségéről. (Igaz ! ügy van !) Temesvár szabad királyi város törvényhatósága, ha jól emlékszem, hat év előtt terjedelmes emlékiratot terjesztett fel az akkori közoktatásügyi miniszterhez, Wlassics Gyulához, a főiskola létesítése érdekében. A város most is készül hasonló kérelemmel a miniszter úrhoz. En tehát kötelességemnek tartom, hogy mint odavaló születésű, — a ki a délvidéki viszonyokat ismerem, és tudom, hogy mennyire szükséges volna ott a magyarság fejlesztése, — hangoztassam, hogy arra az egyetem lenne a leghathatósabb. Megragadom tehát az alkalmat, hogy közoktatásügyünk reformátorának (Éljenzés.) e helyütt is figyelmébe ajánljam Temesvár kérelmét, a mely nemcsak Temesvár, de az egész Délvidék, * mondhatnám az egész ország érdeke, hogy ezáltal is a Délvidék közművelődése és a nemzeti fejlődés iránt eddig ismételten tapasztalt jóindulatának ujabb tanújelét méltóztassék adni. (Elénk helyeslés. Szónokot többen üdvözlik.) Raisz Aladár jegyző: Nagy Sándor! Nagy Sándor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A vallás- és közoktatásügyi tárcza költségvetését elfogadom, nemcsak a legteljesebb bizalomnál fogva, a melylyel a vallás- és közoktatásügyi miniszter ur iránt viseltetni szerencsés vagyok, hanem elfogadom azért is, mert jövendő kultúránk ama perspektívája, melyet tegnapi hatalmas beszédében előttünk megrajzolt, kétségtelenné teszi és megerősít abban az eddigi szilárd meggyőződésünkben, hogy Magyarországon a nemzeti kultúra megállapítására senki sem hivatottabb és predesztináltabb nem lehet, gróf Apponyi Albertnél. (Élénk éljenzés.) Mert habár igaz az, a mit a miniszteri indokolás eleje mond és konstatál, hogy nevezetesen közoktatásügyünk az utóbbi időbeli rohamosan fejlődött, mégis kétségtelen, hogy ez idő szerint egységes nemzeti, magyar nemzeti kultúrával nem dicsekedhetünk. Nem dicsekedhetünk oly kultúrával, mely egész oktatásügyünkben, a népnevelés legalsóbb tagozatától, az óvodától kezdve fel a fegfelsőbb oktatásig, az egyetemig, tudományban, művészetben, irodalomban felmutatná az igazi magyar nemzeti sajátosságokat, a mely tartalmában, egész valójában, igazán magyar nemzeti kultúra lenne. Pedig kétségtelen, hogy a magyar nemzet fogékony és képes egy valóban nemzeti kultúrára, és valóban bebizonyítottuk a múlt időben, a magyar reneszánsz azon korszakában, a mikor itt I czember lí-én, pénteken. 47 Magyarországon volt egy egységes nemzeti kultúra, a mely nemzeti volt a nélkül, hogy elzárkózott volna azon kölcsönhatások elől, melyeket a művelt nemzetek érintkezései természetszerűleg fehdéznek. Valamint volt egy specziális iparunk, az ötvös-ipar, a melynek termékei híresek voltak egész Európában, így volt valóban magyar nemzeti kultúránk is. Kétségtelen másfelől az, hogy a magyar nemzeti kultúrának alapvető munkája — ezt a pedagógia minden jelese elismeri — a népoktatás legalsóbb tagozatáról, a kisdedóvásról nem beszélve, az elemi népoktatás körében történik meg. Es ezzel, mielőtt némely szakszerű kérdéshez hozzászólni bátor vagyok, eljutottam én is oda, a hová a t. előző szónok urak, hogy nevezetesen midőn arról az alapvető munkáról beszélünk, mely a népoktatás keretében törteink, nem mehetünk el, hogy meg ne emlékezzünk azokról, a kiknek dolgáról valamennyi szónok kell hogy megemlékezzék, daczára annak, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter ur ismertette a benyújtandó törvényjavaslatot, nevezetesen a tanítók fizetésrendezési ügyéről. (Igaz! ügy van !) Lehetetlenség az, hogy nyomorgó embertől józan észszel kulturális feladatnak helyes betöltését elvárhassuk, lehetetlen az, hogy a tanítótól csak tudást várjunk, mert attól a tanítótól lelkesedést kell várni, lelkesedést, a melynek azonban első alapfeltétele, hogy egyszersmind gondmentes élete legyen. Nézetem szerint tehát a tanítók fizetésrendezése nemcsak abból a méltányossági okból kell hogy történjék, a mely a tanítók részéről előadatik, nevezetesen az ő szempontjukból, hanem kell, hogy nemzeti kultúránknak a szempontjából és érdékébői is történjék, mert igazán nemzeti kulturmissziót csak akkor fognak a tanítók teljesíthetni, ha egyfelől meglesz a gondmentes életük, másfelől anyagi jólétük megalapítása által megszerezhetik falvaikban azt a tekintélyt, a melyet a nép előtt meg nem tarthatnak és meg nem szerezhetnek, ha a nép tudja róluk, hogy nyomorban élnek, ha látja gyermekeiket mezítláb, rongyos ruhában az utczán szaladgálni. Nem szabad tehát a tanítók fizetésrendezési ügyét ugy felfogni, mintha az talán tisztán a tanítók érdeke volna, mert az elsősorban nemzeti kultúránknak érdeke. (Helyeslés.) Es bátor vagyok itt kimondani, hogy bár elismerem azt, hogy, ha gr. Apponyi Albert többet nem ad a tanítóknak, mint a mennyit az általa vázolt és januárban benyújtandó törvényjavaslatában adni fog, akkor ennek az oka az, hogy többet nem adhat, azonban ezt egy végleges rendezésnek elfogadni lehetetlen. Bátor vagyok a t. ház figyelmét felhívni arra, hogy ha minden társadalmi osztály törekvéseket tett és ambiczionálta — méltán — a maga helyzetének javítását, a legnyugodtabban, a legtoleránsabban, a legnemesebben épen a tanítóság viselkedett, a mely nem másfél évtized óta csinálja ezen dolgát, hanem lehet mondani évszázadok óta. Mert