Képviselőházi napló, 1906. III. kötet • 1906. október 10–november 14.

Ülésnapok - 1906-55

55. országos ülés 1!)06 november 9-én, pénteken. 277 egymással oly helyzetben van, hogy egyik ország a másiknak behozatalára és kivitelére van utalva, akkor ennek az a végeredménye, hogjr a gazdaságilag fejletlenebb országot a gazdaságilag fejlettebb ki fogja zsákmányolni. (Vgy van!) Nagy czélok szolgálatában áll tehát ez a javaslat és a dolog természete szerint eszközeit is e czélokhoz kell mérnie. Már maga a költségbeállitás, a melylyel e törvényjavaslatban mint újítással találkozunk és a mely az eddigi 200.000, illetőleg az épitési segélylyel együtt 400.000 korona segélyt 1,500.000 koronára emeli fel, mutatja, hogy tudatában vagyunk annak, hogy eszközeinket e czélokhoz kell idomítani. A ki talán azt gondolja, hogy ez a hozzájárulási összeg valami túlzott nagy kiadás, annak emlékezetébe kell idéznem azt, a mit egyik pártértekezletünkön éj)en az államtitkár ur volt szives hangoztatni, hogy más külföldi államokkal szemben igen elmaradt a mi hajózásunk. A magam részéről statisztikai adatokkal nem fogok előhozakodni, — gondolom, az államtitkár ur fog ezekkel előállani — de azt az egyetlen tényt felhozom, hogy pusztán Ausztriával szemben ugy áll a helyzet, hogy a mig Ausztriának 92 szabadhajója van, addig a magyar szabadhajóknak száma 17. Utalnom kell továbbá arra, a miről eddig nem volt szó, hogy a pénzbeli segélyek daczára is mennyire el vagyunk maradva más oly államokkal szemben, melyekben a fejlesztés szüksége nem oly nagy, mint nálunk. Olaszország tisztán a szabadhajózás és épitési segélyezés czéljaira 8% millió lirát áldoz, 20% milliót összesen a tengerhajózás czéljaira. Francziaország 45 millió frankot áldoz a hajózás czéljaira és ebből 10 milliót a szabadhajózásra. Maga Ausztria is összesen hajózási czélokra 13 millió koronát és szabadhajózási czélokra 2% millió koronát áldoz, mig mi mindezekkel szemben hajózási czélokra összesen 2,400.000 koronát áldozunk, a melyből eddigelé a szabadhajózás czéljaira épitési segélylyel együtt évi 400.000 koronát adtunk. A kik ki akarják kapcsolni a közgazdasági érdekeknek kötelékéből a szabadhajózás dolgát, vagy ezt a köteléket lazítani kívánják, azok rendszerint három érvvel dolgoznak. Az első érvre nézve örvendek, hogy azt Zanella t. képviselőtársam beszédében nem találtam meg, bár a fiumei memorandumban erről nagyon is sok szó esik. Ez az első argumentum az, hogy minden állam azon igyekszik, hogy a maga hajóinak lobogója mindenfelé a tengeren látható legyen. Egy szellemes iró azt mondta, hogy a hajók a látogatójegyek, melyeket egyik állam a másiknál letesz. Én egészen eltekintek attól, hogy nekünk külön kereskedelmi lobogónk nincs, de egyszerűen arra utalok, hogy a világirodalomban a közgazdasági politika a legkevésbbé vers ; a közgazdasági politika próza, rideg, szigorú próza, még csak nem is széppróza, csak hasznos próza. Ebből tehát az ilyen érzelmi momentumokat ki kell hasitanunk még akkor is, ha ezért azt a fájdalmas áldozatot kell hoznunk, hogy egyik vagy másik képviselőtársunkkal e tekintetben ellenkezésbe jutunk. A második érv, a mire különös nyomatékkal utalt Zanella képviselőtársam, az, hogy a szabadhajózásnak egyik főczélja, hogy azután a haditengerészet számára is szolgálatokat tegyen, még pedig a maga nagyobb hajóival czirkáló hajók módjára, kisebb hajóival pedig a szállítási, transzport-hajók szerepét töltse be. Én azt tartom, hogy a mi hadiszervezetünk mellett arra, hogy mi kvótán felül a magunkéból külön áldozzunk hadiczélokra, itt, ebben a képviselőházban és ebben az országban az én igen t. képviselőtársam rajongó híveket találni nem fog. Ezt a tekintetet tehát én ebből a javaslatból — nem mondom, hogy teljesen, de legalább jó részben — kihasítani szándékozom. Sokkal lényegesebb ennél az, a mit Zanella képviselőtársam abban a vonatkozásban említett fel, hogy hiszen a tengeri hajózás is értékeket termel, miért járunk tehát el oly ridegen, hogy a szárazföldi értéktermelés, az iparfejlesztés czéljait elősegítjük, ezt a segítséget azonban a tengeri ipartól, a tengeri értéktermeléstől megvonjuk. Én nem vagyok illetékes magyarázója'a^kormány szándékainak, de nem gondolom, hogy a kormány azon rideg állásponton legyen, hogy a tengeri iparnak fontosságát nem ismerné el. Azonban lényeges különbség van a kettő között. Az a segítség, a melyet mi a szárazföldi hazai iparágaknak adunk és az értéktermelés, a melyet ez az ipar végez, legalább 90 %-ában ismét a hazai közgazdaságnak nagy tengerébe folyik vissza, a hazai közgazdaság ereit gyarapítja és fejleszti. Mert mikor egy gyárnak segélyt adunk, akkor egyszersmind kikötjük azt is, hacsak egyáltalában lehetőség van rá, hogy az a gyár tartozik Magyarországon beszerezni a maga gépeit, a maga eszközeit, tartozik magyar nyersterményeket feldolgozni, holott ezeket a kikötéseket — fájdalom — nem tehetjük és a törvényjavaslat nem is teszi meg a tengeri hajózásra nézve. Nem tehetjük meg, nem azért, mintha a hiba bennünk feküdnék, hanem mert a hiba a viszonyokban fekszik. Nem teheti meg és nem teszi meg Olaszország kivételével egyetlen külföldi állam sem, mert a hajóknak kérdése igen kényes kérdés. A hajó nem olyan, mint bármely más közlekedési eszköz, a melylyel szárazföldön közlekedünk és baj esetén is — a mint mondani szokás — szárazon érezhetjük magunkat. A hajó kényes portéka, a mely a vizeken evez, és abban az esetben, ha szerkezete legkevésbbé is hibás, ha ott a hullámok és viharok járása közben a legkisebb baj éri, nemcsak az a nagy érték vész el, a melyet a hajó képvisel, nemcsak az a nagy érték, a melyet a hajó rakománya képvisel, hanem az a mindenekfelett álló érték is, a melyet az a sok emberanyag képvisel. De nemcsak azért nem tehetjük meg azt, hanem nem tehetjük meg azért sem, mert hisz eddigelé még hajógyárunk sem volt, csak most lesz az első hajógyárunk, és mi nem tehetjük ki