Képviselőházi napló, 1906. III. kötet • 1906. október 10–november 14.

Ülésnapok - 1906-52

212 52. országos ülés 1906 november 5-én, hétfon. cetében a mai munkabérnél magasabbat fizetni nemcsak nem képes, de hogy már a ma uralkodó mezőgazdasági munkabérek is a legkomolyabban fenyegetik azt, hogy a középbirtokos osztály gazdálkodását egyáltalában folytathassa. Szemere Huba: Ha nekünk 3600 dollár jövedelmünk volna ! Éber Antal : Ezekből a tényekből önként következik az, a mit bevezetőleg bátor voltam kimutatni, a mi tulaj donképen Weherle 1901-ben kifejtett álláspontja, hogy ugyanúgy vagyunk, mint voltak az európai államok a 80-as években azzal a bizonyos aranytakaróval, a mely oly szűk volt, hogy az összes országokat befedni nem tudta, és az összes államok az után a takaró után kapkodtak, a mely majd az egyik, majd a másik államot fedte be, de az összeseket befedni nem volt képes. így vagyunk mi a magyar nemzeti jövedelemmel a produkcziónak mai egyoldalúsága mellett. Itt van a nemzeti jövedelemnek a takarója, a mely többé az összes termelési ágaknak, a kenyeret és életet igénylő munkásságnak takarót, fedezetet, nyugodt megélhetést biztosítani nem tud, és a mikor ez a takaró szűk, vékony és nem képes az összes társadalmi rétegeket többé eltartani, akkor folyik itt az ország határai között egy veszedelmes tülekedés, egy veszedelmes izgatásokkal vegyitett küzdelem, melynek során nem veszik észre a harczoló felek azt, hogy tulaj donképen mindegyiknek igaza van, mindegyiknek szüksége van a takaróra, a melyiyel be akar takarózni, de hogy a takaró rövid, t. uraim, a melyiyel ma már Magyarország összes lakosságának szükségleteit betakarni nem lehet. (Helyeslés.) Itt áll, t. ház, az, hogy azokat a tapasztalásokat, a melyeket szereztünk, értékesíteni kell. És én azt hiszem, hogy a mikor e tüneteket látjuk, a mikor tisztán látjuk a tapasztalás tényeiből, hogy ezen az utón tovább haladnunk nem lehet, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy más útra térjünk át, nehogy szemére hányják majd egykoron a mai generácziónak, hogy minden tapasztalás daczára, a melyet szerzett, nem tudta azt értékesiteni, s nehogy alkalmazzák ránk a Deák mondását, hogy a legnagyobb pazarlás, a pazarlásnak a legesztelenebb módj mikor a tapasztalásért nagy árat fizetünk és azt kihasználni nem tudjuk. (Igaz ! ügy van !) Én azt hiszem, hogy a tapasztalást már a legtökéletesebb mértékben megszereztük arra nézve, hogy itt iparra, minden áron és mindenekfelett iparra van szükség. (Helyeslés. Egy hang a középen : És önálló vámterületre !) Az magától értetődik ; a szakirodalomban éveken át kifejtett nézetem mindig az volt, hogy önálló vámterület nélkül életképes ipart teremtem és fentartani nem lehet. (Helyeslés.) De, t, ház, addig is, a mig 1915-ben vagy 1917-ben abba a helyzetbe jutunk, hogy az önálló vámterületet az iparnak megteremthessük, gondoskodnunk kell arról, hogy ezen törvényes kedvezmények által ellenértéket nyújthassunk az iparnak azért, hogy a vám védelmét ma még nélkülözni kénytelen. (Helyeslés.) A vita során igen sok hang hallatszott abban az értelemben, hogy miért nem vállalkoznak mágnásaink, miért nem vállalkozik arisztokracziánk arra, hogy itt ipart teremtsen. Hiszen azoknál annyi a pénz, a tőke, miért nem vállalkoznak tehát ? Méltóztassék megengedni, hogy erre az észrevételre is azt válaszoljam, a mit az előbb a munkáskérdésre vonatkozólag mondtam, hogy : hiába, gazdasági kérdésben, pénzdérdésben, a megélhetés kérdésében érzelmi momentumoknak, bármennyire sajnáljam is, ma már helyük nincsen. Nagy György: Dehogy nincs ! Éber Antal : Ha az én t. barátom érzelmi momentumokra fekteti gazdasági létét, az az ő dolga, de a kik nagy vagyon felett rendelkeznek, akármennyire szeretné azt t. barátom, azok mégis csak arra fektetik a fősúlyt, hogy vagyonuk biztosan jövedelmezzen. És mit mutat a statisztika, t. képviselőház. Azt. hogy 1904-ben magyar ipari részvénytársaság 353 volt. A 353 gyár közül 128, tehát Í00 közül 30 egyáltalában nem fizetett osztalékot. Nem fizettek azért, mert tőkéjük egy részét is elvesztették és mert oly minimális összeget kerestek, hogy abból osztalékra egyáltalában nem tellett. No fiát, t. ház, hogy ha ugy áll a dolog, hogy száz ipari részvénytársaság közül 36 a tőkéjét gyümölcsöztetni és jövedelmeztetni nem tudja, addig, a mig a helyzet az iparra nézve ilyen, az én nézetem szerint hiába intézünk mi az arisztokrácziánkhoz felszólítást arra, hogy tőkéjét ipari vállalatokba fektesse be, mert hiába, a nagy vagyonok konzervatív tulajdonságát elimínálni nem lehet, a mely abban nyilvánul, hogy odafekteti be tőkéjét, a hol biztosan produktív módon jövedelmez. Eljutottam íöiszólalásonmak végére, Fölszólásomnak, a melynek czélja és iránya veit kimutatni azt, hogy nálunk nem lehet elég buzgalmat, elég melegséget, elég érdeklődést ezen kérdésre fordítanunk, mert bármennyit fordítunk reá, legvégső esetben is csak egy csekély részét tudjuk pótolni azoknak a mulasztásoknak, a melyek eddig történtek és a melyek a legkomolyabban fenyegetik Magyarország jövendő gazdasági helyzetét. Azt mondja a bizottságoknak ez a módosított szövege, hogy akkor van helye kisajátítási eljárásnak, ha ezt fontos közgazdasági érdekek parancsolólag követelik. Én azt hiszem, hogy ezek, a miket fölhoztam, bizonyítják, hogy nálunk igenis fontos közgazdasági érdekek legparancsolóbban követelik azt, hogy mindent megtegyünk az iparfejlesztés érdekében, hogy ne a korlátozásokat és nehézségeket keressük, ne azt kutassuk, hogy a miniszter ur által előterjesztett javaslatot hogyan tudjuk az ipar czéljaira hatálytalanná tenni, hanem azt hiszem, kötelességünk e felhozott szempontokra való tekintettel ezeket a fontos közgazdasági érdekeket és azok parancsoló követelését a legszigorúbban honorálni. Ezt teszem én abban a javaslatban, a melyet az eredeti szöveg