Képviselőházi napló, 1906. II. kötet • 1906. julius 14–julius 30.

Ülésnapok - 1906-33

33. országos ülés 1906 Julius 20-án, pénteken. 203 Sőt még a legelőjét is beerdősittetik vele. A dolog vége az lett, hogy hegyes vidékeken, a hol eddig a lakosság fő jövedelmi forrása az állattenyésztés volt, ez teljesen visszafejlődött. S az a nép, a melynek ökre, tehene, borja volt, ma 20—30 koronás rossz, vak lóval dolgozik és még azt is alig birja eltartani. Ez a kérdés megkivánja a földmivelési kormány szorgos gondviselését. Annál inkább, mert az a nép, a mely ezeket a vidékeket lakja, tudja magát legnehezebben fentartani; azt a népet tehát ápolni, segíteni kell. Ámbár jó az, ha az erdők szépen fejlődnek és ha az erdőben sok vad van, a mely néhány uraságnak igen kellemes mulatságot igér és mindenesetre kellemesebb nekik az, ha az erdőbe nem járnak marhák legeim, hogy a vadat elijeszszék, de ennél fontosabb az adóalanynak, az állampolgárnak és az államot védő karnak istápolása. Az a főerdész, a kit valamely kerületbe beosztanak, a maga szakszempontjából kezeli a kérdést. Lehetőleg szépen tartja fenn az erdőt, vigyáz, hogy oda senki és semmi be ne menjen és törekszik arra, hogy az erdő szinte egész vadon legyen. Hogy a lakosság e mellett tönkre megy, az — ugy hiszi — ő rá nem tartozik. Már pedig én azt tartom, hogy ez is ő rá tartozik, mert közege a földmivelésügyi minisztériumnak, tehát képviselnie kell azt a szellemet, a mely kell, hogy ezt a minisztériumot áthassa ! Hogy még inkább meggyőzzem közbeszóló képviselőtársamat, a ki tamáskodott, bátor leszek még egy példát felhozni. Egy község vett egy körülbelül 300 holdas birtokot örök áron. Hogy az árát kifizethesse, eladta közel 100 holdas erdejének faállományát. Ennek az árából nem telt ki a vételár, felosztották tehát az erdőterületet és elhatározták, hogy 10 éven át megmunkálják mint szántóföldet és annak jövedelméből fizetik ki a megvett birtokot. De rájuk szólt a főerdész, a megye és felebbezés folytán a minisztérium is, hogy azt nem engedhetik meg. Most azután a községet az a veszély fegyegeti, hogy megütik a dobot a birtoka felett és elveszíti ezt a birtokot, a melynek vételára felerészben már ki van fizetve. Azt tartom, hogy ilyen esetekben nem a formák, hanem a lényeg szerint kellene indulnia a földmivelésügyi kormánynak. Akkor nagyon sokat tehet és igen megjavíthatja a lakosság helyzetét, épen olyan vidékeken, a melyek erre a segítségre rá vannak szorulva. Nagy baj, hogy állattenyésztésünk, kivált a kisgazdák körében, visszafejlődik azért is, mert egész a legújabb időkig szabadon engedték az úrbéres legelők felosztását. Először csak a birtokosoknak engedték meg a felosztást, később a községeknek is, ugy hogy ma igen sok községben egészen felosztották a legelőt és nincs annak a községnek egy talpalattnyi legelője sem. Nyáron, ha azt akarják, hogy az állatok a napon sütkérezzenek, a patak száraz medrébe hajtják őket. Igaz ugyan, hogy ujabban egy rendelet a földmivelésügyi kormány engedélyétől teszi függővé a felosztást, azonban ez az engedély rendszerint felületes és egyoldalú informácziók alapján adatik meg, ugy hogy megtörténik, hogy ott, a hol igenis van felosztani való legelő, nem adják meg az engedélyt, másutt, a hol nem kellene megadni, megadják. Általában nincs rendszer és megesik, hogy a hol például már csak egy harmincz holdnyi maradéklegelő van, a mit felhasználni nem lehet, mert azt egyszerűen letapossa a marha, nem engedik meg a felosztást. T. ház ! Mindezek oly momentumok, a melyeknek a figyelembevételével különösen a hegyes, a rosszul termő vidékeken lakók helyzetén nagy mértékben lehetne segíteni. Állattenyésztésünket okvetlenül fejlesztem kell. Legalább is vissza kell vinni oda, hol 20—30 évvel ezelőtt volt, a mikor minden nyolczados földesgazdának megvolt a maga igavonó állata. Ma vannak községek, a hol 5—6 ember napszámban dolgozik egy vagyonosabbnál, csak azért, hogy az illető azután egy napra elmenjen szántani földjüket, mert nekik nincsen állatjuk. A földmivelő gazdák sorsán nagyban javítana a t. kormány, ha a telepítések alkalmával az egyes népfajok, az ország egyes nemzetiségi polgárai között nem ismerne és nem tenne különbséget, hanem minden melléktekintet nélkül azok között osztaná fel a földet, a kiknek arra legnagyobb szükségük van. Azt mondják, hogy mi izgatók vagyunk. Hát kérdem, kell-e nagyobb izgatás, mint az a körülmény, hogy egy község határában, a hol dühöng a földéhség, a hol a lakosság fele részének nincs egy talpalatnyi földje, a negyedik, ötödik, tizedik határból hoznak embert és annak adnak ott földet. Megtörténik sokszor az a ferdeség, a mi nálunk Aradmegyében gyakran megesett, hogy eljött az a csángó, kapott olcsó földet, rögtön jó pénzért bérbeadta és elment kóborolni a világba. Oly dolgok ezek, a melyek a legjobban izgatják a népet, a melyek mellett egész felesleges az izgatás a mi részünkről. Mint nemzetiségi képviselő hadd fogjam egyszer a magyarnak pártját saját nemzetiségem ellen. Az ad erre alkalmat, hogy majdnem minden évben megtörténik az Alföldön, a hol színmagyar munkásnép lakik, hogy Erdélyből, Halmágy vidékéről, néha még a tótságból is hozzák oda az aratás idejére százával, sőt ezrével a munkásokat. Azt mondják, hogy nincs helybéli magyar munkás. Pedig dehogy, hisz az a szegény, azért, mert itt nem kap munkát, Amerikába kénytelen kivándorolni. Tényleg azért hozzák le az Alföldre a nemzetiségi munkásokat, mert olcsóbbak. Ugyan miért olcsóbbak 1 Az a magyar munkás, a ki állandóan ott lakik az Alföldön, látja, hogy mit hoz a föld a földbirtokosnak ; meg tudja azt becsülni, képes kiszámítani, hogy hány mázsát hoz a föld, s hogy ennélfogva munkájáért mennyit igényelhet ugy, hogy azért a földesúrnak is elég maradjon. Az a magyar munkás tehát megköti magát és meg26*