Képviselőházi napló, 1905. I. kötet • 1905. február 17–junius 21.

Ülésnapok - 1905-22

2'i. országos ülés 1905 közös jólétünket mozdítjuk elő kölcsönösen, és a haza felvirágzását segítjük. Ennek a czélnak az elérésére nélkülözhetetlen feltétel az, hogy fennálló jogainkat ne vitassuk, hogy jelenlegi törvényes állapotainkat kölcsönösen tiszteljük. Igaz, megtörténhetik, hogy önök közül valaki — viszonyainkat, jogainkat tökéletesen nem ismervén — többször azon ránk nézve kellemetlen helyzetbe jöhet, hogy téve3 tanokat állit fel, mi által köztünk az egyetértést megzavarja. Két tétel, vagyis két kérdés került itt S2Őnjegre, és ebben a két dologban a különböző vélemények kidomborodtak. Az egyik tétel avagy kérdés az önálló és közös vámterület körül forog. Én azt tartom, hogy minket hazafiatlansággal, alattomossággal vádolni nem szabad, ha ebben a kérdésben önökkel egy véleményen nem vagyunk. Kétszeresen igazságtalan azon vád is, hogy mi ebben a kérdésben Ausztria érdekeit szolgáljuk. Kétséget nem szenved, hogy mi valamenynyien kivétel nélkül azon meggyőződésben és pedig helyes meggyőződésben vagyunk, hogy vitathatatlan jogunk van, tetszésünk szerint az önálló vámterületet létesíteni. E tekintetben köztünk nézeteltérések nincsenek. Ebben mindnyájan egyetértünk. De az önálló vagy közös vámterület nem lévén államjogi kérdés, hanem szakkérdés, vagy jobban mondva: nemzetgazdasági kérdés, ezen szempontok szerint kezelendő az egész vámkérdés. Ebben a dologban tapasztalt szakértőket keli meghallgatni, hogy azok nekünk felvilágosításokkal szolgáljanak. Ezen kérdést nem szabad pártpolitikai szempontból megítélni, mert akkor oly veszedelmes tévutakra kerülhetünk, melyek a kérdés tisztázását lehetetlenné teszik, Azért ezt a dolgot tovább bolygatni nincsen szándékomban Egyesüljenek ebben önök magyarok, és biztosítom önöket, hogy akkor mi horvátok is önökhöz fogunk csatlakozni, akár az önálló, akár a közös vámterületben állapodnak meg. Addig pedig, mig önök között ez irányban a vélemények tisztázva nincsenek, hanem diametrálisan szétágazók: addig ne tessék minket vádolni, hogy osztrák szolgálatban vágjunk, hogy a magyar állam iránt hűtlenül viselkedünk, A második kérdés, mely a folyamatban lévő felirati vitában felmerült, abban áll, hogy nekünk, horvátoknak van-e jogunk országunk területén minden állami dologban, legyenek azok autonóm hatáskörűek, vagy tartozzanak azok a közösügyekhez, követelni a horvát nyelv, mint hivatalos nyelv alkalmazását. Mi azon a nézeten vagyunk, hogy e kérdés nem létezik többé, mert már az 1868 : XXX. t.-cz. által végleg eldöntetett, midőn az emiitett t.-cz. 57. §-ában törvényileg megállapittatott, május 10-én, szerdán. 239 hogy: »Horvát-Szlavonország határai között a közös kormányzati közegek hivatalos nyelvéül is a horvát nyelv állapittatik meg,« tehát a honvédségnél, nemkülönben a hadseregnél is, mert ezek közös állami ügyek. Ezen jogunkat eddig kétségbe soha senki sem vonta. Tudom, hogy azon nevezetes nagy véderővita alkalmával a magyar országgyűlés, valamint a lapok is, — pártkülönbség nélkül elismerték. — És most jelentkeznek egyes képviselő urak, kik azon nézetüknek adnak kifejezést, hogy ez nekünk nem jogunk, hogy a hadseregben a horvát vezényszó használata nem jogos, s hogy a honvédségnél ezt ugyan megkaptuk quabi kegyelemből, mert ott sem dukált volna, s hogy ez csak méltányosságból, testvéries jóhajlamból történt. Ez, t. ház, igen téves nézet. Már 1904. évi június Ló 27-én kifejtettem itt ebben a házban, hogy az összes állami közügyekben, úgyszintén az autonóm ügyekben is, Horvát-Szlavonország területén a horvát nyelv a kizárólagosan hivatalos nyelv. Miután pedig most észleljük, bogy itt oly nézetek merülnek fel, miszerint ezen emiitett jogunk nincsen: akarva-nemakarya, kénytelen vagyok ezen alaptalanul kétségbevont jogunkat újból hangoztatni és bizonyítani, nehogy honfitársaink odahaza szemünkre vessék, hogy a »vigilantibus jura« elvről megfeledkeztünk. A honvédségről szóló törvényjavaslat beterjesztése alkalmával a kiegyezési törvény, a/. 1868 : XXX t.-cz. szentesítve még nem volt. — Azért akkor a magyar törvényhozás tagjai, — közöltük a század legtekintélyesebb magyar ällamférfiai, u. in. Deák Ferencz, gr. Andrássy Gyula stb, jelentették ki helyesen, hogy a honvédségről szóló törvényt nélkülünk meg nem hozhatják ngy, hogy miránk is kötelező legyen, s azért az eredeti első törvényjavaslat 33. §-a következőképen hangzott: »Ezen törvény hatálya Horvátországra ki nem terjed; alkotmányos hozzájárulása esetében annak területe . , , stb.« És valóban csak akkor, mikor a kiegyezési törvény szentesittetett, és mert ebben a törvényben a véderő közöiügynek mondatik, csak akkor lettek a mi részünkről Jancsó Imre, Kralyevics Benő, Kusevich Aurél és Horvát Péter a véderő-bizoííságba megválasztva, és csak ezeknek a kiváló horvát hazafiaknak közreműködése mellett dolgozták át a törvényjavaslatot. 1868. évi deczember hó 2-án itt e házban Zichy Antal előadó következőleg referált: »A 18. szakaszra vonatkozólag, mely a vezénynyelvről, zászlóról és jelvényekről szól, a horvátszlavón kötelék hozzájárulásával és a kiegyezési — már szentesitett — törvény 61. és 62. §§-ainak útmutatása szerint a hadügyi bizottság a következő szövegezést ajárdja: a honvédség vezénynyelve a magyar, zászlaja ő Felsége nevének jelvényei mellett az ország színeit és a magyar