Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.
Ülésnapok - 1901-483
296 ÍH3. országos ülés Í90k augusztus 6-án, szombaton. használni kell olyan adózási törvényeket, melyek még a Bach-korszakból és az abszolút uralom idejéből maradtak fenn keserű emlékeknek a kisemberekre nézve elviselhetetlen igának. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hiszen a t. miniszter ur a múltkor igen szép beszédet tartott a kisemberek érdekében. Nézzük csak egy kis Röntgen-világitásban, hogy a kisember dolga hogyan áll. A magyar kincstár nem ismeri többé a kisembert; az csak adóalanyt ismer, egy tárgyat, a melylyel szemben azokat a magas nézőpontokat, a melyeket pedig sohasem kellene elfelejteni, félrelöki. Hiszen az önök össze? bélyegtörvényei, összes adótörvényei a kisembert sújtják. Abban a most divatos kérdésben, a melyet telepítésnek nevezünk, a magyar parasztság az ő józan eszével igen ügyesen és igen okosan a gyakorlati életben ugy akarja a dolgot megcsinálni, hogy nem folyamodik a kormány segélyéhez és a telepítés kérdését el akarja végezni akként, hogy a hol nagy uradalmat tud, a mely eladó, összeáll társulattá és megveszi. Majd rá fogok mutatni, hogy a gyakorlatban miért nem megy a dolog. Például az én vármegyémben két nagy birtok parczellázásät és a kisbirtokosok által való megvételét nem tudjuk keresztülvinni, a minek egyenesen a magyar kincstár az oka. Mert az eladó azt mondotta, hogy egy vagy két vevővel megköti a szerződést, de 70—80 —100 kisemberrel nem szerződik, mert nem akarja, hogy pereskedéseknek és egyebeknek legyen kitéve. Most a polgárság önmagából választ két kiküldöttet, ezek meg is kötnék a szerződést, hogy majd azután tovább adják. De már a magyar királyi kincstár, illetőleg a pénzügy igazgató kiküldöttje egyenesen lesi rosszakarattal, hogy a dupla illetéket hogyan vetheti ki. Négy esztendeje folyik a bűnvádi eljárás, a hol hasonló vételnél a polgárság megbízottakat választott, két ember megvette a birtokot, nyolczvan társa között szétosztotta, a pénzügyigazgatóság duplán kivetette az illetéket nemcsak, de még jövedéki büntető eljárást is indított és ezek a szegény emberek hatodik esztendeje fellebbeznek, folyamodnak, lehet, hogy deputáczióba is jönnek a pénzügyminiszter úrhoz és kérni fogják, hogy a jövedéki eljárásban reájuk szabott elviselhetetlen birság és a szabadságvesztés büntetése alól méltóztassék őket felmenteni. A gyakorlati életben a magyar kincstár és a pénzügyigazgatóságok — tisztelet a kivételeknek — lelketlen eljárása következtében ez a nagy kérdés, a melyet nemzetgazdasági szempontból igen nagynak tartok, egyenesen lehetetlenné van téve. Még csak egyet akarok felemlíteni éi ezt a t. pénzügyminiszter urnak figyelmébe ajánlom, hogy a jövőre nézve ne méltóztassék erről sem elfelejtkezni. Ez pedig a pénzügyi büntető eljárás. Méltóztatik tudni, hogy ez szintén régi, osztrák hagyomány; részben az 1840 —1842-ben keletkezett harminczad-törvényeinkből, részint az osztrák világban alkotott szabályokból, a melyek egy rendelettel kodifikálva vannak, van ez az eljárás összeállítva. Hogy minő szakaszok vannak benne, azzal nem fárasztom a ház figyelmét ; egyenesen lelketlen, megbotránkoztató alkotmányos világban, hogy ez az eljárás a följelentőt jutalomban részesiti, hogy ez az eljárás meghagyja, hogy a mikor a kihágással terhelt az eljárás folyamán kellőleg meg van puhítva, akkor azzal egyezkedni kelljen, ugy, hogy az a nyomorgatott ember a legtöbb esetben el is fogadja az egyességet. Hát méltó-e ez a magyar kincstárhoz ós a magyar államhoz, hogy ilyen büntetőjövedéki büntető eljárása legyen? De ott van pl. a szeszjövedék. Hiszen a szeszjövedékből milliókra megy ma már az állam jövedelme; ha jól emlékszem, 56 millió korona körülbelül jelenleg ez a jövedelem. S mint egy különcz lóg azon is ezen jövedéki büntető eljárás. És az eredmény micsoda? A kisközségekben, a hol szükségből egy vagy két kazánban főznek, azt a szeszmennyiséget, a melyre a saját életfentartására szükség van, ha ott valami kihágás történik, az adónak 1—8-szoros összegéig és 1 koronától 1000 koronáig terjedő büntetést hűségesen alkalmazzák. De a nagy szeszfőzdékben, a hol nagyon sokszor százezrekre menő és egészében Magyarországot érintőleg milliókra menő károk fordulnak elő, ott a jövedéki büntető eljárásnak ez a páczolási rendszere alkalmaztatik, csakhogy ott már a t. kincstár jut a páczolt és megnyomorgatott helyzetébe és legtöbb esetben igen olcsó egyezséget köt. Azért kérném a t, pénzügyminiszter urat, méltóztassék figyelmét erre a jövedéki kihágási eljárásra fordítani és az ennek megújítására vonatkozó törvényjavaslatot a képviselőháznak a lehető legrövidebb idő alatt benyújtani. Most még csak egyre kívánok rámutatni. (Halljuk! Halljuk!) A t. pénzügyminiszter urnak joga van jótékony sorsjátékokra engedélyt adni. Én a jótékonyságnak igen nagy barátja vagyok, igen szeretem jövedelmemből a felesleges garast jótékonysági czélokra adni, hanem az a jótékonysági — azt mondhatnám — őrjöngés, a melyben ma Magyarországon tobzódunk, a mely szinte keresztülgázol rajtunk, a mely minden, csak nem jótékonyság, (ügy van! Ugy van!) divatos czégér, üres pompa és formaság a legtöbb esetben, ezt a jótékonysági sorsjegy-özönvizet, t. miniszter ur. méltóztassék korlátozni. A vége úgyis az, hogy, a mely czélra az rendeztetett, oda kevés folyik belőle, az engedélyt átgirálják, kiaknázzák, s mi kapjuk a sorsjegyeket, visszaküldjük, újra megkapjuk, újra visszaküldjük, azután kapjuk a felszólításokat, ugy, hogy valósággal zsarolási eljárás folyik itt. (Igaz! Ügy van! minden oldalról.) T, pénzügyminiszter ur, méltóztassék a lehető legszűkebbre szorítani a jótékonysági sorsjátékoknak engedélyezését, mert itt visszaélések vannak. (Helyeslés a szélsőbal oldalon.)
