Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-475

i'i5. országos ülés Í9Ö4 Julius 28-án, csütörtökön. n ben sokkal kisebb az állatállomány ma, mint volt akkor, a mikor még járványok pusztítottak az országban. (Ugy van! ügy van! a szélsőbal oldalon.) Ilyen nagy mértékű pusztítás mellett, mint a minő bekövetkezett az által, bogy olyan magas külföldi árakat értünk el, hogy a kisgazdák legutolsó tehenüket is eladták, mert nagy árat kaptak érte, mondom, ilyen körülmények között hiába gondolunk a szarvasmarhatenyésztési alap növelésére, ha nem gondoskodunk arról, hogy az állatállomány itt benn maradhasson. (Helyeslés a szélsobalóldalon.) Hogy visszatérjek az aszály kérdésére, itt állunk, t. ház, egy talán évtizedek óta nem hallott, nem tapasztalt aszálynak pusztító hatása előtt; benne is vagyunk már pusztító hatásában. Az aszálynak pusztító hatása alatt pusztulnak a fák, megaszalódik a fákon a gyümölcs, kiszárad az avar, meggyúlnak a rétek és t. képviselőház, akkor beszélünk nagy nemzetgazdasági elvekről, hogy az állattakarmány kivitelét nem szabad tilalmazni, mert mit fog rólunk mondani a' külföld, hogy elveszítjük külföldi összeköttetéseinket. Én ezeket a kérdéseket csak mellesleg érintem. A t. miniszter urnak, mint konzulnak tudnia kell kötelességét, én csak specziális viszonyokra hívom fel figyelmét. Azokon a helyeken, a hol egy uradalom a maga tenyészetét a jobb jövő reményében kifejlesztette, ott be is rendezkedett intenzív gazdálkodásra, az intenzív gazdálkodás összes eszközeivel és erejével felfegyverkezve talán egy aszálynak is nekimehet. Xekimehet, bár mindenesetre nagy nemzetgazdasági kárunkkal fogja kiheverni ezt a harcot, de azért megküzd vele a nélkül, hogy maga elpusztulna. Elpusztul a jobbmódu gazdának a vagyonából is egy nagy rész. Súlyos, igazán sajnálatraméltó veszteség ez is. De mije pusztul el annak, a ki már akkor, midőn első tehenéhez hozzájutott, elpusztult szegény ember volt, a kit igy akartak lábraállitani, s adófizető egyeddé visszahódítani ? Mit fog tenni a t. miniszter ur azokkal a vidékekkel, a melyeknek állatállománya rekonstrukcziója czéljából importált állatokat osztatott ki, még pedig ugy, hogy azok négy-öt esztendőn keresztül nem is válnak az illető tulajdonává, hanem az állam rendelkezése alatt maradnak és az illetőnek a marha nyári ellátásáról gondoskodva van, mert a havasi legeltetést, bárczázott legeltetést és a legeltetésnek minden módját támogatja, segíti. De mit fog az a szegény ember az ő kezén lévő, tényleg azonban az állam tulajdonát képező, ő rá csak mint várandóság háramlandó jószággal tenni télen? A magántulajdonos, a ki a maga szegénységéből megszerezte kis állatállományát, esetleg túlad rajta. Nagy nemzetgazdasági csapás ez, pótolhatatlan, nem 4—5 év alatt pótolható, de talán egyáltalában nem pótolható, mert nem várhatja meg az illető, mig ismét bejut az igéretföldjére, tehát elpusztul vagy kivándorol, még mielőtt ujabb állatállotmányhoz jutna. Mit tegyen hát az az ember, a kinek állatállománya igy ki van osztva? Elvigye talán a földmivelésügyi minisztérium megbízottjához? Akkor szerződésszegést követ el. Miből fog ő és családja táplálkozni? Hiszen az a tehén, a melyet a törvény a végrehajtás ellen véd, a melynek a megszerzéséhez a kormány állami eszközökkel segítséget nyújtott, az az ő táplálékának a forrása télen, mert munkája nincs, hála a kormányzati politikánknak. Én ezt a kérdést azért említem, mert még abban sem látok elég garancziát, ha takarmánykiviteli tilalmat állítunk fel. Abban sem látok garancziát és segitséget sem, ezeknek a kis exisztencziáknak számára, hogy érvényben van egy rendelet, a mely szerint a 10.000 kilogramm teljes vaggonrakományu takarmány a határtól 50 kilométernél nem messzebb eső állomásokra a második skála szerinti díjszabással szállítható. Éz igen szép dolog és igen lukrativ lehet; a nyereség ugyan nem nagy még annak se, a ki ezt teheti, mert elég sajnos, hogy azt a takarmányt három áron kell megfizetnie, a melyre azt a kis fuvardíjkedvezményt kapja. De ez mind latifundiumosoknak, nagybirtokosoknak való. De mit csinál az a szegény ember, a kinek egy tehene eltartására vagy két bornyúja felnevelésére, mondjuk 10—15 métermázsa takarmányra volna szüksége ? Hogy hozza össze azt a 10.000 kilogramm sulyu rakományt, hol vegye az eszközöket, hogy szt beszerezhesse? Hol vegye a szalmát, a melylyel pótolhassa a szénát ? Hol vegye a szecskavágót, hol vegye a füllesztőkészülék felállításához szükséges eszközöket és területet, időt és erőt ? Mit f ülleszszen ott, a hol nem teremnek az u. n. szalmás takarmányok ? Ez a kérdés nem helyi érdekű. Ez a kérdés országos jelentőségű. A különbség csak abban van, hogy egyes vidékeket erősebben, másokat gyengébben sújt ez a csapás, ahhoz képest, a mint az erők elhelyezése és megoszlása fennáll, a szerint, a mint a vidék crősebb vagy gyengébb ; a gyengébbet erősebben sújtja. (Ugy van la szélsobalóldalon.) És most, t. ház, egy kérést intézek a t. miniszter úrhoz; azt a tiszteletteljes kérést intézem hozzá, hogy tegye konsziderácziő tárgyává a következőket. (Halljuk! Halljuk!) A t. miniszter ur előde, vagy helyesebben: a magyar törvényhozás hozzájárulásával a földmivelésügyi minisztérium ezen gazdasági érdekek felien ditése végett szükségesnek és helyesnek látta egy, az állam alkotmányához hű, idegen ajkú, de magyar érzelmű népnek gazdasági felsegélyezésére akcziót indítani, a mely akczióról én ugy e házban, mint a házon kivül mindig csak a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztam akkor is, a midőn a mostani vezetőséget megelőző vezetőség idejében nem min-