Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-480

4-80. országos ülés 190b augusztus 3-án, szerdán. 197 összeg, merem mondani négyszer akkora, a mely kisebb kamattal van elhelyezve a fővárosi pénzintézetekben. Ezt a 30 millióra rugó összeget a kamarai központ köteles lenne egész pupillárisan biztos papírokba helyezni. Ez az államgazdaságnak sem lenne semmi kárára, mert meglenne a garanczia, és a helyett, hogy heverne a pénz, állampapirleadási hely lenne. Igaz, hogy ez a konverzió kevesebb jövedelmet hozna, mint a mennyit a takarékpénztárak fizetnek, azonban a takarékpénztár igen szívesen elszenvedheti azt a fél százalék vagy egy százalék kamatdifferencziát, a mely az ő általa fizetett takarékbetétkamat és a kamarai központ által fizetendő kamat közt van, már csak azért is, mert erkölcsileg nyerne a folytonos és szakszerű vizsgálatok folytán. A mai takarékpénztári státus szerint az az összeg, ha csak a három és fél százalékos alapot veszszük, 2,400.000 korona lenne. Ebből egy százalékos differencziális összeget figyelembe véve dotálnák azt a czentrnmot, a mely hivatva lenne az utazási és vizsgálati költségeket fedezni, tehát a megmaradó összeget kapnák a takarékpénztárak az ő beküldött pénzeikkel szemben mint gyümölcsöző tőkét. De az állam, a mely minden utón és formában azon törekszik, hogy lehetőleg oly irányelveknek nyújtson tért közgazdasági téren, hogy a hitelviszonyok rendezettek legyenek, szintén hozhat bizonyos fokú áldozatokat: egyszerűen ezen tőkéknél törölje el a tízszázalékos kamatadót. Ez a csekélyke vesztesége az államnak busásan és százszorosan visszatérüine az által az üdvös intézmény által, ha tényleg a köteles vizsgálat ily módon minden esztendőben megejtetnék. Azt hiszem, mikor a kereskedelmi törvény revíziója tényleg a ház elé kerülhet, lesz erre vonatkozólag módunk eszméinket kicserélni, s a praktikus életből merített oly tételeket kézzel foghatólag bemutatni, a melyek, nagyon valószínű, a kérdést komolyan tárgyaló köröket kellőkép fogják érdekelni. Ezzel szorosan és kapcsolatosan összefügg az a kérdés, a mely szintén nincs benn az előadói tervezetben, tudniillik a magyarországi csődkérdés, Mikor a csődtörvényt megalkották, lehetetlen, hogy más czél lebegett volna a törvényhozás előtt, mint az, hogy a hitelezőnek érdekeit, a piaczoknak kereskedelmi érdekeit és a közadós érdekeit megóvja. A mai csődtörvény oly tág teret nyit a legfurfangosabb — bocsánat a kifejezésért — üzleti hunczutságoknak, hogy a ki ezzel foglalkozik, nagyon jól tudja, hogyan csapják be a t. közadósok hitelezőiket és elsősorban hogyan tudnak kibújni az igazán megérdemlett büntetés alól és mily keveset kap a hitelező, hogy a csődtömeg mekkora óriás perczenttel vándorol nem illetékes zsebekbe. A mikor erről a kérdésről kötetelességszerűleg beszélek, előrebocsátom, hogy nem akarom a magyar ügyvédi kart egy cseppet sem bántani, azonban, miután egy olyan kérdést akarok megvilágítani, a mely talán pekuniáriusan nem egészen keliemes, de az ügyre vonatkozólag nagy értékkel bír, kötelességszerűieg mégis illusztrálom a dolgot. Ma, a mikor akár magánember, akár intézet közadőssá válik, az első kérdés micsoda? Az, hogy az az illetékes törvényszék vájjon kinek fogja odajuttatni a tömeget? (Egy hang a baloldalon: A gondnoknak.') Természetes, hogy a gondnoknak. Mert egy csődtömeggondnokság felér egy 8—10 éves praxissal. Vannak ugyan kisebb kaliberű, de vannak nagyobb kaliberű csődök is. A csődkérdésben mi volna a legtermészetesebb? Az ugy-e, hogy azon intenczióknak, a melyeket a törvény alkotásánál szem előtt tartott a törvényhozás, lehetőleg megfeleljünk. De a mikor az ember tapasztalatból tudja azt, hogy mik történnek! Többek közt egy csődesetben, a mikor egy kereskedő csődbe jutott, a tömeggondnok tartozott átvenni a vasúton érkezett avizókat, a mikor az áruk természetesen kint maradtak az állomáson és tönkrementek; de azért az expenznotában a hitelező mégis láthatta, hogy: avizó-átvétel 2 K. Hiszen az ügyvéd a maga szempontjából helyesen cselekszik mint egyén és ember; neki a tömeg:, terrénum, a melyhez különben semmi köze senkinek, a melyet az ügyvéd, a tömeggondnok nem tekinthet másnak, mint szerencséthozó hasznos foglalkozásnak. De a közadós szomorúan és sirva nézi vagyona szétzüllósét és a hitelező ép oly keservesen nézi. T. ház! Tudnunk kell, hogy minden csőd nemcsak azért jött létre és nemcsak azon okból jött létre, hoey az illető adós a maga hibájából került olyan szomorú viszonyok közé, de tudjuk azt, hogy a piszkos konkurrenczia is képes a csődöt előidézni. Sajnos, nálunk a konkurrencziának ez a faja, ez a neme nemcsak magánosok között, polgárok között (Halljuh! Halljuk! a baloldalon.) üti fel a fejét. Ha szükségesnek fogom látni, esetleg majd más kérdést is fogok a t. ház tudomására hozni, a hol nemcsak a magánemberek csináltak olyan konkurrencziát, de mások is. De elsősorban is rá akarok mutatni erre az anomáliára, a mely az egyes adósok csődjénél kifejlődött. Az egyes adós, mint magánember — legyen az kereskedő vagy más — a mikor fizetésképtelenné válik, a mikor a csődválasztmány elé kerül a dolog, a mikor az ő vagyoni viszonyait rendezendő, a csődtömeg megkezdi működését, akkor a hitelezők, a kik jobbára nagyobb kereskedők vagy gyárosok, ugy szokták ezt kifejezni, hogy megkezdte munkáját a tömeg. Hát igaz, hogy megkezdte a munkáját. Mert mi a vége? Rendszerint az a vége, hogy a tömeg, legyen akár kicsi vagy nagy az a csődtömeg, igazán rosszul bonyolittatik le, mert az illető gondnok nem szakember, az illető tömeggondnok ur bizony pult mögött nem igen állt, petróleumot nem igen árult, a czukor dolgát