Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-464

kük, országos ülés 190b Julius 15-én, pénteken. 43 találóbb bírálatot mondani, mint a melyet Laveley szavai foglalnak magukban, mondván (olvassa): »Az oly képviselőház, a mely engedelmeskedik és nem vitatkozik, szolgai testület, nem egyébre való, mint álarezczal látni el a despotizmust.« (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A t. többség, ugy látszik, erre vállalkozott a hallgatásával és az általam jelzett kicsinylóssel. (Az elnöki széket b. Feilitzsch Arthur foglalja el.) De bizony ezt a magatartást Dániel Ernő igen t. képviselő ur beszédének tartalma expiálni nem volt alkalmas, a mint ezt mindjárt bátor leszek, az ő beszédével foglalkozva, bebizonyítani. (Halljuk! Ralijuk! bal/elöl.) Azt mondja a mélyen t. képviselő ur, hogy eléggé meg nem bocsátható hiba, a mely ellen neki fel kell szólalnia és különösen ezért jelentkezett szólásra, mert nem tűrhető el, hogy a király^ személye minduntalan belevonassék a vitába. Én is tartom azt a parlamenti államformában igen helyes elvet, hogy a király személye ne vonassák bele abba a vitába, a mely politikai bírálat feladatát teljesiti. Csak hogy mi okozza a Felség személyének belevonását a diskusszióba ? Okozzák azok, a kik a királylyal politizáltatnak. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Nem mi vonjuk tehát bele, hanem igenis azok, a kik a pártpolitika porondjára szállítják le a trón magasságából a királyt, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és hogy ha ez megtörténik, akkor meggyőződésem szerint az ellenzék részéről nem hiba, de egyenesen a nemzet iránti kötelesség azokat a politikai tényeket birálat alá venni, a melyek ő Felségének egyenesen személyes tényei. {Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Az igen t. képviselő ur azután olyasmit vet az ellenzék szemére, a melyre az csakugyan nem szolgált rá, olyat adván a mi szónokaink szájába, a mi azok részéről el nem hangzott és azt hiszem, nagy zavarba jönne, ha meg kellene mutatnia azon beszédet, a mely az udvartartási költségek javasolt felemelésétől a pénzügyi egyensúlynak a megzavarását félti. T. képviselőház! Pénzügyi szempontokat nem is mi hoztunk bele a vitába. Hanem egy egyensúlynak megzavarására igenis alkalmas e javaslat, annak az egyensúlynak a megzavarására, a melynek a fentartását és épségét pedig mi is nagyon szükségesnek tartjuk. És ez az az egyensúlya azon érzelmeknek, a melyeknek a király és a nemzet lelkét egybe kellene forrasztani. Az ilyen javaslatok azonban ezt az egyensúlyt sem megteremteni, sem fentartani nem képesek; hanem igenis, ha meg is lett volna az az egyensúly, ennek az egyensúlynak a megbontására és felforgatására vezethetnek. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt mondja a t. képviselő ur, hogy panaszkodunk a magyar udvartartás hiánya miatt és nagy bátran azt állítja, hogy hiszen van magyar királyi udvartartás. Nohát én beszédének további részét meghallgatván, egyáltalában nem csodálkozom azon, hogy ilyen optikai csalódás fogja el az ő látóképességét. Szeretném látni azt a magyar királyi udvartartást, a melyben a t. képviselő ur egyebet is észlelhetne, mint külső cliszelgést, nagyon ritka alkalmakkor közjogi aktusoknál. A magyar királyi udvartartás alatt mi mást, mint állandó intézményt józanul nem érthetünk. Ez pedig csak az igen t. képviselő ur nagyon is befolyásolt látásában van meg, a mit én igenis nagyon rossz néven vehetek és. azt hiszem, velem együtt az ellenzék is a tisztelt képviselő úrtól, ez a vitának a felvétele azon a téren, a melyben igazolni akarja, hogy a ma létező állapot törvényes állapot. No, engedelmet kérek, ez már több az optikai csalódásnál. Ez, meggyőződésem szerint, határozottan súlyos vétség a magyar közjog ellen. Mert mikor ő hivatkozik az 1867 : XII. t.czikk 7-ik §-ára és abból ennek az állapotnak a törvényességét magyarázza ki, bocsánatot kérek, bármily tisztelettel viseltetem is képviselőtársam iránt, ezt teljesen jóhiszemű felfogásnak és okfejtésnek el nem fogadhatom. (Ugy van,! a szélsőbaloldalon.) Azt mondja, hogy hiszen azt a magyar királyi udvartartást nem is követelte az ellenzék az előző viták során. Annyit konczedálnom kell, hogy mikor a czivillistára vonatkozó előző törvényjavaslatokat tárgyalta a ház, azok a viták csakugyan igen rövidek voltak, rendszerint egy ülésen elintéztettek, olyan ülésen, a melyben egyéb tárgyakkal is foglalkozott a ház. De sohasem mulasztotta el az ellenzék és nem mulasztotta el különösen az a párt, a melyhez a jelenben nekem is tartozni szerencsém van, hogy fel ne emelje tiltakozó szavát azon állapotok ellen, a melyek a törvény ellenére közössé tett udvartartásban a magyar nemzet jogos aspiráczióival és törvényeinkkel szemben léteznek. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A t. képviselő ur jónak látta hallgatni a későbbi vitákról és csak az 1870-es évek vitáival foglalkozott, a melyek egyikén pedig az ellenzéknek egyik akkori szónoka és egyenesen a szélsőbalról megbízott szónoka, azt a kérdést intézte a kormányhoz: »talán a minisztérium itt akarja megkezdeni a tiszta perszonáluniót minden következményeivel? Ha ez az eset, mondja ki világosan és azt hiszem, akkor mindenkit ezen áldozatra késznek fog találni.« De ebből a felszólalásból azt kihámozni, ebből azt magyarázni ki, hogy ez a párt valaha az udvartartásnak az együttességét, a mint ő kifejezte magát, nem támadta meg, ehhez valóban olyan fantázia kell, mint a milyenről b. Dániel Ernő t. képviselőtársam előadása tanúskodott. Nagyon érdekes e tekintetben t, képviselőtársamnak a frazeológiája, hogy óvatosan kerül egy szót; az udvartartás közösségét nem emlegeti, hanem egy szurrogátumot talál ki, melyet már máskor is hallottunk azokról a padokról; közösség helyett azt mondja, hogy 6*