Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-473

30G 473. országos ülés 190í Julius 26-án, kedden. és a női ipariskolákat, 52 és azokban a növendékek száma 4200. Ugy áll tehát a dolog, hogy azok az intézetek, a melyek a munkáselemet szolgáltatják, — mert hiszen az ipari munka és a kereskedelmi munka adja a nemzetgazdaság tartalmát — 4200 növendéket, azok az intézetek pedig, a melyek a gazdasági életnek jogrendjét, biztonságát szolgálni hivatott elemeket: a bírákat, ügyvédeket és hivatalnokokat nevelik, 65.000 növendéket számlálnak. Kérdem : nem fejetetejére állított állam vagyunk-e? így több az őrző, mint a munkás. Minden költségvetési vitánál, sőt különösen a kultuszminiszterínéi a miniszter urak — emlékszem, legutóbb Wlassics kultuszminiszter urnak szép beszédére — nagy beszédet tartanak a gimnáziális nevelés túltengése, a lateiner műveltség proletáriátussága stb. ellen, de azért cselekvésekre a következtetést le nem vonják. Nagyon radikális intézkedésre van szükség, s ezt csakis a t. kormány öntudatos tervszerű cselekvése teremtheti meg. Tessék mindenekelőtt a kultuszminiszter urnak azokat a dejmtacziókat, melyek kisvárosi, szűklátkörrel és hiúságból gimnáziumokat kunyorálnak, szigorúan kezelni. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) A másik az, hogy méltóztassék a gimnáziumok egy részét, azokat, a melyek az államnak ingerencziája alá esnek, megszüntetni, redukálni és helyettük ipar- és kereskedelmi iskolákat állítani fel. Lehet, hogy a szakbeli pedagógusok ezt a javaslatot exczentrikusnak és túlzottnak fogják találni, de a hol a betegség gyökerei oly mélyen vannak, csak ilyen radikális intézkedésekkel lehet czélt érni. A közelmúltban a tudomány-egyetem tudós rektora nagyon helyesen jelölte meg a baj gyökerét, a mikor azt mondván, hogy Magyarországot az 1883: I. t.-cz., a minősítési törvény teszi tönkre. (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Nem embereket kérünk, de diplomákat, nem egyéneket, hanem sablonokat. Még egy rövid megjegyzésem volna a szakoktatást illetőleg és ez vonatkozik az egészen felső kereskedelmi oktatásra. Magyarországon a kereskedelmi felsőbb oktatást két iskola látja el, — mert iskolának kell nevezni azokat, az akadémia elnevezés kissé visszaélés, — t. i. a pozsonyi és a budapesti kereskedelmi iskola. Az utóbbit a kereskedővilág nagylelkűsége hozta létre és ugy tudom, csekély állami szubvenczióban részesült. Egy jeles közgazdasági iró, elmélkedvén az önálló vámterületről, azt mondja, hogy egyik akadályának tekinti, hogy nincsen meg az a kontingensünk a fiatalságban, a mely a felsőbb kereskedelmi ismereteknek, pl. a vámpolitikának, a valutaismereteknek, oly inagasfoku készültségével birna, hogy el tudnók vele látni az országot. S neki e részben igaza van. A mi kereskedőink többnyire csak a gyakorlati tanultság emberei és épen azért Magyarországon ma már, a közgazdasági ismeretek fejlettség mellett kívánatos volna egy felsőbb kereskedelmi iskola felállítás*, esetleg az egyetemmel kapcsolatban. Van egy másik eszköz is, a melylyel szemben egy bizonyos előítéletet látunk Magyarországon, a mely pedig elősegítené a felsőbb kereskedelmi nevelést. Feltűnő, hogy a költségvetésben kiküldetésekre, külföldi tanulmányutakra alig van valami felvéve. Végre is nem szabad elfelejtenünk, hogy nekünk mégis csak nyugatról kell tanulnunk; ex occidente lux ebben az esetben. Hiszen látjuk, hogy például a romániaiak mily nagy számmal tartózkodnak külföldön ; Románia féllábbal franczia földön van, a nélkül, hogy fiai rossz hazafiakká válnának; onnan mindig a haladás eszközeit hozzák magukkal. Itt vannak a japánok, a kik negyven év alatt az angoloktól minden jót megtanultak és azért mentek az angolokhoz, mert ott már készen találták a technikai fejlettséget. A kiküldetések dolgát tehát bátor vagyok a t. kereskedelemügyi kormánynak a figyelmébe ajánlani és azt hiszem, hogy erre szisztematikusan be kellene a költségvetésbe állítani egy jelentékeny összeget. T. képviselőház! Az államczélok mai felfogása mellett egy közgazdasági kormányzatnak bírálatánál egy olyan pártnak, a mely magát demokratikusnak nevezi, nem lehet mellőzni a bírálatot, sőt első sorba kell helyezni abban az irányban, vájjon követ-e az a kormányzat egy egészséges, igazán reális szocziálpolitikát. Én nem azt a szocziálpolitikát értem, a mely pusztán a munkás-osztályra vonatkozik és nem terjed túl a betegsególyezésen és az aggkori ellátáson, hanem értem az államczéloknak azt a XX. században egyedül jogosult felfogását, a melyet az ismert államfilozófus, Bentham fejt ki, mikor azt mondja :»A' modern állam feladata lehető legtöbb polgárának boldogulását és anyagi jólétét előmozdítani.« Ma már nem lehet szocziális olajcseppekről beszélnünk, mint a hogy néhány évvel ezelőtt beszéltek itt a házban. Ma a közgazdasági kormányzat minden ténykedésébe és lépésébe egy egészséges szocziálpolitikát kell belevinnie. Különösen a kereskedelmi kormányzat az, a mely két irányban csinálhat szocziál-politikát: egyfelől, mint a közgazdasági élet legfőbb őre, másrészt mint vállalkozó, mint üzér. A minap kezembe akadt az osztrák pénzügyminiszternek egy memoranduma, egy jelentése, a melyben az állami dohánygyáraknak nagy pénzügyi és ipari sikereivel dicsekszik és elmondja, hogy mily szocziálpolitikai berendezéseket tett a dohánygyárakban. Pl. rendkívüli munkabérrel jutalmazta azokat a munkásokat, a kik ügyességükkel különösen kiváltak, olcsó lakásokról gondoskodott és odakonkludál, hogy a dohánygyárak ipari és pénzügyi eredményeit jórészben ezeknek a jóléti intézményeknek lehet betudni. A mi a szocziálpolitikának e/A a kiadását illeti, az a t. kormányra súlyos bírálatot hiv ki. A legutóbb lefolyt vasúti sztrájk azt mutatja,