Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-472

W3. országos ülés i%k Julius 25-én, hétfőn. 255 tük. Pedig ha a jogfolytonosságot és ő Felségének ezen pontozatait az akkori miniszterek és törvényhozás figyelembe vették volna, akkor a katonai kérdésekben sem állanánk ott, mint a hol re a állunk, hogy t. i. a katonai kinevezéseket sem egyik, sem másik minisztérium ellenjegyzése nem kiséri. T. képviselőház! Még egy kérdést. Midőn a Felség személye körüli minisztériumnak tényeit bírálom, fel kell vetnem, s ez a kérdés vonatkozik arra, a mi ugy szólva egyedüli hivatását képezi ennek a minisztériumnak: a kitüntetésre. Erre is idézni lehet Petőfit, midőn végigtekintünk azokon a kitüntetéseken, hogy. »Szent Kleofás, milyen karaván!« Magyar rendünk egyetlenegy van: a Szent István-rend. A többinek határozottan már az elnevezése is igy szól: osztrák császári rend, — osztrák császári kitüntetések, osztrák jelvényekkel és osztrák császári koronával. És ezeket a kitüntetéseket osztogatják magyar állampolgároknak német kisérő, úgynevezett adomány-levelekkel. Bartha Miklós : Alávalóság még elfogadni is! Madarász József: Elfogadni is szégyen! (Zaj a bál- és a szélsőbaloldalon.) Rátkay László: Majd ha a t. ház nem lesz annyira fáradt és annyira érzéketlen minden kérdés iránt, mint a mennyire most vagyunk, bővebben fogok foglalkozni ezzel a kérdéssel. Most nem is akarom fárasztani a t. képviselőházat, pedig rendkívül érdekes gyűjteményt szedtem ebben a kérdésben össze. (Sálijuk! Halljuk! balfelöl.) Madarász József: Benne vagyunk, menjünk végig! Rátkay László: A kérdésnek egy részét azonban a t. ház elé akarom tárni. Ha igy felületesen veszszük a kérdést, ugy látszik — a mint a t. miniszter urak minket rendesen megnyugtatnak — hogy a kitüntetések kérdése ő Felségének saját ténye, királyi hatalmából folyó ténye, s ennek alapján 36 évi hibás, elnéző gyakorlat fejlesztette ezt a helyzetet. Hock János: Mindent elnéztek! Rátkay László: ISTem ismerem el, hogy ez a kérdés igy helyesen volna felfogva; de tegyük fel, hogy 36 esztendeig elnézte azt a t. törvényhozás is, és talán az ellenzék sem fogta fel ezt a kérdést elég komolyan, vagy legalább azzal a komolysággal, a melyet a kérdés megérdemelne. Csakhogy van ennek a kérdésnek nem csak közjogi, hanem erkölcsi és etikai oldala is. Szerintem a kérdés közjogi oldala az, hogy a magyar király magyar állampolgárnak idegen országnak rendjelét, vagy a császárnak rendjelét nem adományozhatja. A magyar király magyar állampolgárnak csak magyar rendet adhat, (Ügy van! a bal- és a szélsöbalóldalon.) s ha nincs magyar rendje, nem adhat semmit. De van etikai része is ennek a kérdésnek. Mert hiszen ha ez a rend bizonyos végzett munkának, szolgálatoknak, érdemeknek megjutalmazása, akkor kérdem én: hogyan lehetséges az, hogy midőn olyan nagy az ellentét két ország között, a minő Ausztria és Magyarország között, a melyek a törvény szerint, szövetségben, mondjuk, gazdasági szövetségben vannak ugyan, de valójában az eleven életben, minden gazdasági kérdésben, azt mondhatnám ellenségesebb indulattal vannak egymás iránt, mint a világnak akármelyik két nemzete: (Ugy van! Ugy van! a balés a szélsöbalóldalon.) akkor jönnek férfiak, a kik, mint magyar állampolgárok, ugyanazt a kitüntetést hordják mellükön, mint a melyet hord az osztrák állampolgár. Pedig a kettőnek egymás ellen, illetve egymás országa ellen kellett működnie. Valljuk meg: Valósággal etikai ellentét, erkölcsi lehetetlenség ez és nem komoly, hanem a humor birodalmába tartozó dolog. Azután nemcsak hogy nem fogyunk ki, de napról-napra mind nagyobb és nagyobb számban jönnek az uj nemesítések. Van-e ennek valami értelme? Hisz e nemzetnek 1848-ban egyik legnagyobb tette, a melylyel beírta a nevét a világtörténelembe és a melylyel biztosította magának jövőjét, az volt, hogy a rendi bilincseket letörte és a népből egy egész nagy nemzetet csinált, midőn a nemesség megosztotta jogait a néppel és fölemelte, felkarolta magához. És most visszamenjünk és kezdjünk nemességet, üres czimeket osztogatni? Azért mondom, hogy üres czimeket, mert ha valódi, erkölcsi értelemben vett nemességet volnának képesek önök osztogatni, akkor én volnék az első, a ki ezt örömmel üdvözölném. De nem erkölcsileg, nem etikailag, nem a nemzet múltját illetőleg nagy embereket nemesítenek önök, hanem üres czimeket osztogatnak. B. Kaas Ivor: És teli zsebek! Rátkay László: Sőt a legalázóbb a dolog pénzügyi oldala. Bizonyítani nem tudom, — ha a kormányelnök ur előállana, hogy bizonyítsak, bevallom őszintén, bizonyítani nem tudnék, — de hallja az ember, tele van vele az egész világ, hogy a nemesítések bizonyos meghatározott összegért mindig megszerezhetők. Egy kérdés van és ezzel végzek is majd, de ezt már kissé komolyabbnak nézem a nemzet szempontjából. Ez az úgynevezett valóságos belső titkos tanácsosi méltóság. Ugy tudom, esküt kell tenniök azoknak, a kik e méltóságot elnyerik. Ez az eskü nem üres valami szerintem; ha az az eskü férfiúi méltósághoz hűen van letéve, az erkölcsi lekötelezés. Már most tudjuk azt, hogy minisztereink legtöbbje valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot kap. Itt áll én előttem a legérzékenyebb erkölcsi imkompatibilitás! Szerintem az, mert a magyar törvények értelmében a minisztereknek független felelős minisztereknek kell lenniök. Már most, hogy tudjuk mi, hogy tudja a t. többség, mennyiben van megnyugtatva az iránt, hogy a miniszterek milyen esküt tesznek le? Hisz az eskü szövegét nem ismerik.