Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.
Ülésnapok - 1901-472
V72. országos ülés i90í Julius 25-én, hétfon. 249 nem sepert el bennünket, hogy magyarok vagyunk, sőt többet mondok: nekik köszönheti maga a trón is mostani fényét és biztonságát. (Igaz! Ugy van! a szélsobalóldalon.) De nem akarok ennek fejtegetésébe bocsátkozni. Elborult szívvel nézem, hogy mig más nemzetek, közelebbről még a japán nemzet is, nemcsak szóbeli elismerésre, hanem tettleges hálára kötelezve érzi magát a hon védői iránt és ezt tényleg beváltani a becsület legelső követelményének tekinti, addig nálunk a honvédsegély, majd nyugdíjügy annyi vajúdáson ment keresztül, hogy méltán képezhetné egy kis történelmi brosürnek tárgyát. Én azonban az idő rövidségére való tekintettel csak a főbb adatokat emlitem fel. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Az 1848/49-iki honvédek segélyezésének alapját, mint köztudomású dolog, az a 100,000 darab arany tette, a melyet ő Felsége a koronázáskor e czélra felajánlott, s a mely részint kamatozás, részint közadakozás utján 618,000 forintra növekedett. Ez 1867-ben volt, de, sajnos, már 1868-ban — miért, miért nem, most nem akarom okát kutatni — ezt az egész összeget másfél ezer forint híján kiosztották, ugy hogy ekkor, azt lehet mondani, semmiféle alap sem állt többé rendelkezésre. Ekkor azonban ismét megkezdette gr. Andrássy Gyula a gyűjtést, a maga részéről 10,000 forintot ajánlván fel, s igy társadalmi utón az összeg körülbelül 230,000 forintra emelkedett. Ennek mint fel nem osztható tőkének kamataival kezdte meg a következő évben a segélyezést az u. n, honvédsegélyző egylet; az az egylet, a mely mint társadalmi egylet, ma is külön végzi működését. Ez egy csöpp víz volt a tengerben; egy könycsepp, a melyet a társadalom saját szemeiből facsart ki, de az állam mint állam, még eddig egy fillérrel sem járult a honvédek segélyezéséhez, annyival kevésbbé azok nyugdíjazásához. 1867 márczius havában Markos István képviselő felszólalt ugyan ezen irányban, Tisza Kálmán képviselő pedig egy határozati javaslatot is nyújtott be, a melyben utasíttatni kívánta a kormányt, hogy (olvassa): »Még azon év folyamában terjeszszen törvényjavaslatot a ház elé azon intézkedések iránt, a a melyek az 1848/49-es honvédek, valamint özvegyeik és árváik sorsának biztosítása czéljäból szükségesek és kivihetők*, mindez eredményre nem vezetett, s Tisza Kálmán javaslata a kormánynak azon álláspontjával szemben, hogy a honvédekről társadalmilag kell gondoskodni, elvettetett, a mi természetes, mert hiszen Tisza Kálmán akkor még ellenzéki képviselő volt. Az első államsegély törvényhozásilag 1876-ban állapíttatott és szavaztatott meg 45.000 forintban, a mely később részint Tisza Kálmán, részint Wekerle Sándor miniszterelnöksége alatt 200,000, majd 300,000 forintra emeltetett. Báró Bánffy Dazső mint miniszterelnök igen meleg érdeklődést tanúsított a honvédek iránt, s ő maga ajánlotta a képviselőháznak, hogy az KárvH. NAP[,Ó. 1901—1906. xxvn. KÖTET. eddigi összeget 400,000 forintra emelje fel, s még azon évben tegye folyóvá, a mi meg is történt; a ház egyhangúlag megszavazta az összeget. Ugyanekkor báró Bánffy Dezső miniszterelnök állami kezelés alá vétette a honvédnyugdijalapot, s erre nézve a miniszterelnökség kebelében egy nyugdijosztályt szervezett, a mely ott ma is működik. Ennyi válságon ment keresztül 1867-től 1895-ig a honvédek segélyezési és nyugdíjazási ügye. így adtak össze úgyszólván garast garashoz, hogy a szabadság harczosait és azoknak özvegyeit és árváit legalább némi segítségben részesítsék. E kis történeti szemléltetés után nem szabad megfeledkeznem arról a rendeletről sem, a melyet Széll Kálmán miniszterelnök 1901 Julius 1-én adott ki, s a melylyel sok vérző sebet begyógyított, a midőn azzal mintegy kimondotta a szabadságharczosoknak erkölcsi elismertetését. Ha a nagy hősöknek dúsabb kenyeret nem adhatott, legalább azt adta meg, a miért annyi honfisziv sóvárgott, hogy a szabadságharczosok többé nem útfélen portyázó guerilláknak, rablóknak, s a mint az 1850-es években Bécsben hirdetni szerették, hazaárulóknak, hanem a nemzet, az ország igazi, törvényes katonáinak, harczosainak tekintettek. És most a t. miniszterelnök úrhoz fordulok, a kinek édes atyja oly meleg érdeklődést tanúsított volt a honvédek iránt; a kinek boldog emlékű ipa egyike volt a szabadságharca legvitézebb katonáinak és a ki maga is, épen pár nap előtt, ilyenformán nyilatkozott, hogy »soha az 1867-iki kiegyezés létre nem jött volna; a világtörténelem kereke a nemzet testén átgázolt volna, ha a nemzet 1848—49-ben meg nem mutatta volna, hogy a végsőre képeB, ha joga és szabadsága támadtatik meg.« Ezen előzmények után nem akarom hinni, hogy ön, t. miniszterelnök ur, ridegen elzárkózzék azon kérelem elől, a melyet önhöz, s egyúttal a t. házhoz intézni fogok. Kerekszámban mintegy 12,000 honvéd van még életben. Ezeknek legnagyobb része már a sir szélén áll, Ne bocsássuk el őket azzal a tudattal, hogy egy hálátlan nemzetnek, egy, a multak dicsőségeért lángolni nem tudó léha nemzedéknek szabadságáért, ősi jogaiért, s nemzeti léteért áldozták ifjú életüket. Mert ez a lehető legrosszabb példa volna, a melyet a mai nemzedéknek nyújtani lehet, mert annyi volna ez, mint a hazafiúi erényt, a magasztosabb lelkesedést még csirájában elfojtani, s ezzel a jobb jövendőt megölni. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbalóldalon,) Nem sok az, a mit kérek önöktől. Hiszen csak három napja, hogy a királyi udvartartás czéljaira magasabb összeget szavaztak meg, a melyet a nemzetnek saját véréből kell kiizzadnia. (Igaz! Ugy van! a balés a szélsöbalóldalon.) Tegyék kezüket a szivükre, és gondoljanak azokra, a kik ma már mint Osszián hőseinek bolygó árnyai bolyongnak itt, 32