Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-471

234 Í71. országos ülés 1904 Julius 23-án, szombaton. hiúsítják; arról tehát soha le nem mondtak, csak nem tartják elérkezettnek az időt, hogy ezekkel a követelésekkel a magyar állam elé lépjenek. 1879-ben volt a második kiegyezés köztünk és Horvátország között. Akkor újból kezdték a politikai és pénzügyi tekintetekben való követeléseket. Kijelentették, hogy a pénzügy és közlekedés az autonóm kormányra ruháztassák és azonkívül egy sereg követeléssel léptek fel arra nézve, hogy micsoda anyagi dotácziókat követeljenek. Ekkor volt először a határőrvidékről szó, dohány ós lottó-jövedelméről, a vasúti szállításról stb. Ezeket most nem akarom részletezni, mert ezúttal én nem pénzügyi szempontból akarom a kérdést megvilágítani, sőt kijelentem, hogy ha azok a politikai erősségek meglesznek, a melyekre törekszem, a legmesszebbmenő határig elmegyek abban a tekintetben, hogy Horvátország pénzügyi követelései kielégíttessenek, mert az igazság és méltányosság előtt készséggel meghajlom. De csak akkor számítsanak ugy e párt, mintáz egész ország ez irányú jóakaratára, hogy ha más irányban teljesen meggyőződünk arról, hogy a magyar állameszmének őszinte, odaadó híveivé válnak. (Élénk helyesléd a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Az első két kiegyezés alkalmával olyan eljárást követett Magyarország, hogy mindenki azt hihette, hogy ha van is ellenszenv egyiknél vagy másiknál, de látva a testvér^ szeretetet és jóakaratot, talán mégis megfogjuk nyerni a horvátokat. És mi történt? Emlékezzünk csak vissza: nemsokára .... (Zaj jobbfelöl a karzaton. Halljuk! Halljuk I a szélsőbaloldalon.) Elnök (csenget): Csendet kérek az újságírói karzaton, mert különben kénytelen leszek kiüríttetni ! Komjáthy Béla: . . . . méltóztatnak tudni, 1883-ban, a mikor a magyar állam, az egységes magyar állam egy részében a magyar állam jelvényeit kitűzték, s azon külön részében lévő autonóm jogok teljes épségben és tiszteletben tartása mellett a magyar állam nyelvét is használatba vették, erre Zágrábban, Zagoriäban és a báni határőrvidéken mindjárt kitört a lázadás. A szeretetnek volt-e ez vájjon a jele? Vájjon nem azt mutatja-e ez, a mit az előbb mondottam, hogy míg mi őszinteséggel elfogadtuk az 1868 : XXX. t.-czikkben azt az alapgondolatot, hogy érzelemben és szeretetben magunkhoz csatoljuk horvát testvéreinket, addig őket egészen más tendenczia vezette? Tehát a lázadás kiütött, pedig azt hiszem, hogy senki sem állithatja, hogy a magyar kormány törvénytelenséget követett volna el, sőt ellenkezőleg, ha hiba van, a kormány eljárásában volt a hiba, hogy a kiegyezéstől egészen idáig várakozott azzal, hogy a magyar államnak ezt a jogát érvényesítse és láthatóvá tegye. Tudjuk, hogy akkor a horvátok ő Felségéhez folyamodtak az iránt, hogy egy küldöttséget küldjön ki mindkét országgyűlés, hogy a létező bajokat megorvosolja és megbeszélje. Érdekes, hogy ha beletekintünk az akkori tárgyalásokba, hogy mi történt akkor és mit mondtak a horvát küldöttség tagjai. Ez 1886-ban történt, mikor az első nuncziumukat beadták. Érdekes ez azért, mert ujabb tanúbizonysága annak, hogy hogyan gondolkoznak. Azt mondják, hogy (olvassa): »Ez a lázadás, a mely a magyar czimer és felírás ellen volt, a nemzeti követelések gyors és váratlan kitörése, s amaz államjogi viszony ellen Játszik irányulni, mely Magyarország és Horvátország között fennáll.« Ezt HorvátSzlavon-Dalmátországok küldöttsége mondta. Azt hiszem, ez nyílt proklamálása annak, hogy azon szövetséghez való ragaszkodást, a melyet mi fenn akarunk tartani, ők nem respektálják. Azt mondják továbbá, hogy Horvátország és összes pártjainak egyhangú véleménye az, miszerint a magyar állam czimereinek és jelvényeinek használata törvényellenes. Az egységes magyar állam területét képező egy résznek polgárai azt mondják, hogy az egységes magyar állam nyelvének, czimerének használata törvénybe ütközik, holott nekünk senki sem tudja szemünkre vetni, hogy ne respektáltuk volna a horvátok külön jogait és törvényeit, de akkor, a midőn az állam egy részének jogokat adunk: — és azt mondom, hogy helyesen teszszük, ezt az állítást is elfogadom, •— sohasem mondhatunk le az egységes magyar állam jogairól, mert a mely perczben a nemzet e jogokról lemond, önmagát öli meg. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) De kimondta azt is az a küldöttség az 1883-iki események után, hogy az összhangzás hiánya Magyarország és Horvátország között kétségtelen. T. ház! Ismerjük el egész őszintén ós nyíltan, hogy Horvátországra szükségünk van. Azt hiszem, hogy a horvátok is elismerik, hogy szükségük van Magyarországra. De ha ezt a két szükséget elismerjük és összehasonlítjuk, akkor mi, mint a nagyobb erőt képviselő anyaország, igenis követeljük, hogy vagy elismerjék az összetartózandóságot, vagy erővel fogjuk erre rákényszeríteni a horvátokat. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hiszen annyira mentek akkor a horvát küldöttek, hogy még azt is kimondták, hogy Horvátországon elterjedt az a vélemény, hogy a kiegyezési törvény Horvátország saját biztonságára nem ad elegendő bistositékot; érdekei kifejlesztésére nem ad elegendő tért; hogy az a törvény voltaképen nem is törvény. És, t. ház, magyar részről, a helyett, hogy az állam az ilyen követelésekkel szemben egész erejével lépett volna fel és megmutatta volna, hogy ezt nem tűri és nem engedi, mi történt? Igaz, hogy határozat ekkor nem hozatott, mert nem tudtak megegyezésre jutni, de eltűrte a magyar állam, hogy a letépett és megbecstelenitett czimerek ugyanazon állapotban maradjanak meg továbbra is, a melybe jutottak.