Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-471

222 471. országos ülés 190b Julius 23-án, szombaton. állunk. Ez mind nagy baj, mert a mint a tények bizonyítják, ezeket az eltéréseket rendesen ellenünk használják fel, (Igaz! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Ebben az úgynevezett közös államadósságok kérdésében már régóta folytak a tárgyalások. Hogy ma folyamatban vannak-e, nem tudom, de sejtem, hogy talán ezúttal folyamatban nincsenek, mert akkor a pénzügyminiszter ur hozzájárulásával a pénzügyi bizottság nem vette volna fel jelentésébe, hogy a kormányt figyelmeztessük, hogy a tárgyalásokat újra vegye fel és igyekezzék a kérdést megoldani. (TJgy van! a szäsobaloldalon.) Az eddigi tárgyalásokról, a mint erről mindannyian tudomást vehettünk, csak annyit, hogy Széll Kálmán volt miniszterelnök ur 1903 elején kijelentette azt, hogy a tárgyalások eredményre nem vezettek, és mindkét fél, tehát ugy Magyarország, mint Ausztria mereven megmaradt a maga jogi álláspontja mellett. Mindkét fél, tehát ugy Magyarország, mint Ausztria akkor, a mikor a maga álláspontja mellett megmaradt, saját törvényeire hivatkozik. Az osztrák felfogás az, hogy azon u. n. közös államadósságoknak egész állaga és összege osztrák államadósság maradván, annak kezelésébe és rendezésébe Magyarország bele nem szólhat, hanem elvégzi azt ő ugy, a mint érdekeinek és akaratának megfelel. Ezzel szemben, ugyancsak a törvényre hivatkozva, a magyar felfogás az, hogyha törvény értelmében jogában áll Magyarországnak ezen adósságoknak tőkeösszegét akár kötvények törlesztésével, akár pénzben visszafizetni, tehát magának ennek a törvénynek kikötése magával hozza azon jogát, hogy igenis beleszóljon az osztrák hitelműveletbe, s a maga részére fentartotta azt a részt, a mely mint tőketartozás az ő rendelkezése alá kell hogy bocsáttassák. Ugyancsak a törvényre hivatkozva, azt mondja továbbá a magyar felfogás, hogy Magyarország tőketartozását, a mely, mint méltóztatnak tudni, annak idején számszerűleg kifejezve nem volt, a törvény értelmében meg lehet határozni, kamatlábbal ki lehet számítani, s ezzel szemben az osztrák felfogás, ugyancsak a törvényre hivatkozva, az, hogy a magyar felfogás tökéletesen tarthatatlan. Ezen tárgyalások alatt történtekről sok kiszivárgott, a miről nekünk is e szerint tudomásunk lehetett, s annak mintegy kivonataképen, ugy gondolom, három kérdést kell felállítanunk és három kérdés az, a melyre feleletet kell adni. Az első kérdés az, hogy az egységesített osztrák állami adósságnak azon részét, a mely Magyarországra esik, jogunk van-e nekünk konvertálni, s követelhetjük-e ehhez az osztrákoknak beleegyezését? A másik megoldandó kérdés az, hogy ha ez elvileg kimondatik, számszerűleg mennyi az az összeg, a melynek konvertálására mi a jogot igénybe vehetjük? A harmadik és egyúttal leglényegesebb kérdés az, hogy ha Ausztriának — annak felfogására majd később még kiterjeszkedem — a törvény értelmében készpénzben akarjuk visszafizetni az adósságait, akkor ezt mily kamatláb számitásával tehetjük ? T. képviselőház! Alig van a politikai életünkben egy-egy kérdés, a mely inkább próbára tenné az emberek gondolkozását és higgadtságát, mint épen ezen kérdésnek helyes megoldása. Azzal pedig, azt hiszem, mindannyiunknak pártkülönbság nélkül tisztában kell lennünk, hogy ennek a kérdésnek ugy politikai mint jogi szempontból, de főleg pénzügyi, tehát hasznossági szempontból helyesen kell megoldatnia. (Ugy van ! TJgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) S arra kell főképen ügyelni egy komolyan gondolkozó embernek, a ki ezeknek a dolgoknak lényegébe betekint, hogy az igények összeütközése esetén melyik igény az, a melynek kielégítésére elsősorban törekednünk kell. (Helyeslés a bal- és a szélsőhaloldalon.) Ha ebben a kérdésben tisztán akarunk látni, akkor vissza kell tekintenünk az 1867. évi XV. magyar törvénynek és az 1867 deczember 24-iki osztrák törvénynek előzményeire, mert ezen előzmények ismerete nélkül ezen kérdések csaknem megoldhatatlanok. Azt hiszem, nem mondok újságot, mert hiszen mindenki tudja a magyar képviselőházban, hogy a magyar és az osztrák törvények megalkotása előtt a magyar és az osztrák kormányok között előzetes megállapodások történtek. Történt pedig három megállapodás. Az első megállapodás az volt, hogy az u, n. közös államadósságok összszükségletének 30 százaléka Magyarország terhe lesz. Azonban ennek a megállapításánál elsősorban 25 millió forint preczipuum az osztrákok terhére levonásba jön; majd később ki fogok rá terjeszkedni egypár szóban, hogy az egyezmény ilyen tartalma ellen épen magyar részről történt indokolt kifogás. Következett ennek folytán a második egyezmény, a melyben már a százalékos felosztás mellőztetett ugyan részben, majd megmondom miért, hanem fix összeggel, 29 millió . . . (Egy hang a jobboldalon: 188,000!) Nem 188 ezer, mert ez csak későbbi megállapodás volt, hanem 29.105,000 forint állandó, változás alá ném eső járadék rovatott a magyar nemzetre; de azért, mondom, a százalékos felosztás sem ejtetett el, mert a mint méltóztatik tudni, az egyezmény második pontjában arról is gondoskodva volt, hogy ha esetlegesen ujabb közös államadósság felvétele válik szükségessé, az ugy Ausztriára, mint Magyarországra mindenkor a százalékos megosztás, a mindenkori quóta arányában fog nehezedni. Ezen második egyezmény a szakbizottságok esőtt is keresztülment, de megint történtek több izben felszólalások, és tényleg azután létrejött a harmadik egyezség, a melyben aztán — ebben igazsága van azon t. barátomnak, a ki az imént közbeszólott, — az először megállapított öszszeg felemeltetett 29.188,000 forintra. Ezen