Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-460

Í60. országos ülés 190í Julius 11-én, hétfőn. 361 legyen; hogy a magyar király megértse nemzetét, mindig a legnagyobb lelkesedéssel és odaadással karolta fel; mindig meghozta erre a szükséges áldozatot és a mely nemzet áldozatainak és lelkesedésének jutalma mindig a keserű csalódás volt. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Gabányi Miklós: A hála a ehlopyi hadiparancs ! Kubik Béla: Meg a czivillista-felemelés! Ennél okosabbat találhatnának ki a magyar kormányférfiak! Nessi Pál: Kiszívják vérünket, pénzünket, mindenünket! Lovászy Márton: Azt mondja az igen t. előadó ur, hogy az öröm jogosult volt; a remények beváltak. Ugyan hogy váltak be a remények ? Volt-e Mária Terézia alatt magyar udvartartás, vagy teljesedésbe ment a nemzetnek az az óhaja, hogy a király köztünk lakjék; hogy a többi országok kormányzati gondjaitól el nem foglalt idejét a magyar nemzet körében töltse? Ez nem teljesült, hanem az történt, hogy Mária Terézia Bécsben tartotta fenn továbbra is azt a fényes udvartartást, sőt még fényesebbé tette azt; odacsalta a magyar főurakat, (Igaz! Ugy van a szélsöbaloldalon.) kivetkőztette őket nemzeti jellegükből, (Ugy van! Ugy van! a balés a szélsöbaloldalon.) elidegenítette őket a magyar nemzeti nyelvtől (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) és ez által a nemzeti életnek, kivált az akkori időben egyik legfontosabb oszlopát döntötte ki, ugy hogy a nemzetnek majdnem egy százados munkájába került, a mig azt a ledőlt oszlopot ugy a hogy, helyre tudta állítani. És történt az, t. képviselőház, hogy utóda, II. József meg sem koronáztatta magát, hanem kiterjesztette a germanizálási törekvéseket az egész országba, (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Történt az, hogy utódai: Ferencz és Ferdinánd ügyet sem vetettek azokra a törvényekre, a melyek a magyar királyi udvartartást elrendelik, hanem állandóan az országon kívül tartózkodtak és nem jöttek el közónk még akkor sem, — mint V. Ferdinánd idejében 1848-ban — a mikor idejövetelük által és a magyar nemzettel való közvetlen érintkezés áhal ugy a nemzetnek katasztrófáját, mint a trónnak megrendülését el lehetett volna kerülni. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ezek ennek a kérdésnek történelmi előzményei 1867 előtt. Hogy mi történt 1867-ben, azt mindannyian tudjuk. Ismét megragadta a nemzetet a nagylelkűség, az áldozatkészség, a lelkesedés. A nemzet nem tekintve azt, hogy Ausztria gazdagabb ország, mint Magyarország; nem tekintve azt, hogy az udvartartási költségek nagyobb része előreláthatólag Ausztriában fog elköltetni; nem tekintve azt, hogy akkor még az összbirodalmi eszméknek reminiszczencziái teljes mértékben éltek, (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) ugy, hogy azoknak közeli megKÉPVH. KAPIA 1901—1906 xxvi. KÖTET. valósulásától, az egész 67-es alap állandóságának megrendülésétől még mindig lehetett tartani, elhatározta, hogy az udvartartási költségekhez ugyanakkora mértékben járul, mint Ausztria. (Mozgás a szélsöbaloldalon.) Egy nagy politikai gondolat testesült meg ebben az elhatározásban. A nemzet ábránd világában a maga reményeinek előre is testet adott; testet alkotott abban az áldozatkészségben, abban a jelentékeny összegben, a melyet királyának rendelkezésére bocsátott. (Ugy van! balfelöl.) A jobb jövő reményében tette azt akkor is; tette abban a reményben, hogy a szeretet, az áldozatkészség, a nagylelkűség hasonló szeretetet, hasonló nagylelkűséget és közeledést fog ébreszteni a másik oldalon. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Gróf Ajjponyi Albert, valamint Uákosi Viktor t, képviselőtársaim igen helyesen mutattak rá arra, hogy kezdetben volt is némi remény, hogy a nemzetnek ez a vágya, ez a nagy politikai gondolata megtestesülést nyer. Jött azonban egy korszak Magyarország történetében, a mely, mint a fagyos északi szél, sivított végig a nemzeti élet rónáin és megdermesztette, megfagyasztotta a nemzeti élet leggyengébb hajtásait, minden rügyet, minden reményét és minden vágyát. A történelem elénk állítja azt a tényt, hogy azt a nagy politikai gondolatot, a mely a nemzet ezen áldozatkészségében testesült meg, ott, a hol azt meg kellett volna, érteni meg nem értették. Ugy fogták fel azt, mint egyszerű naivitást, mint egyszerű meggondolatlanságot, mint az anyagiakkal, a pénzzel való nemtörődést, a számolni nem szeretést, az, a mi a magyar nemzet természetében fekszik, a melyet kihasználni helyes és czéiszerű, de a melylyel szemben ellenszolgáltatással, a melylyel szemben közeledéssel nem tartoznak. (Ugy van! balfelöl.) Ennek a felfogásnak visszatükröződését látjuk ma is a miniszterelnök ur felfogásában és beszédében. (Halljuk! balfelöl.) Azt kérdi a miniszterelnök ur, hogy fel lehet-e állítani közjogi szempontból azt a követelményt, a melynek nem teljesítése, a melynek megtagadása sérelmet képez és arra a konklúzióra jut, hogy azoknak, a kik a 67-es alapon állanak és azoknak felfogása szerint, a kik az 1867-es kiegyezést megteremtették és megkötötték, a magyar közjog szempontjából ezt a követelményt felállítani és ennek megtagadását jogsérelemként odaállítani nem lehet. Ha csak egy pillanatra is akczeptáljuk azt a felfogást, hogy ezt sérelemként felállítani és külön magyar udvartartást követelni az 1867-iki alap szerint nem lehet: vájjon ebből az-e a következés, hogy emeljük az udvartartás költségét? Én azt hiszem, ez teljesen helytelen és teljesen téves felfogás, a melynek czáfolatába most nem akarok bocsátkozni azért, mert ezt a feladatot előttem gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam fényesen elvégezte, a mikor kimutatta, 40