Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-452

Í52. országos ülés l90í beszédében, hogy amig a premisszákban mindig csak az államellenes izgatásokról beszél, addig a konzekvencziában, nevezetesen, a mikor a büntető törvénykönyv vonatkozó szakaszainak szigorításáról szól, ezt a szigorítást már nemcsak az államellenes izgatások tetteseire vagy részeseire óhajtja kiterjeszteni, hanem itt már beszédébe becsempésztetik az, hogy a társadalmi rend fel forgatóinak megfékezésére is. Természetes, mi is óhajtjuk, hogy a társadalmi rend felforgatói megfékeztessenek. Azonban tapasztaltuk a múltban, hogy ez nagyon elasztikus fogalom, tapasztaltuk, hogy a mikor egy kis szocziális mozgolódás volt Magyarországon, arra mindenkor az egyéni jogok széles téren való elkobzása következett; tapasztaltuk, hogy egy kis szocziális mozgolódás után következett az éjjeli ügyészi ezenzura; (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) tapasztaltuk, hogy egy aratósztrájk után következett az u. n. deres-munkástörvény. Nagyon természetes, hogy elsősorban arra is rá kell mutatnom, hogy büntetőjogilag voltaképen az a szakasz nagyon is megfelel a helyes intenczióknak, mert én legalább, a ki joggal szintén foglalkozom, soha sem tapasztaltam azt, a mit az igen t. miniszterelnök ur mond, hogy nevezetesen akár a gyülekezetnek, akár pedig az izgatásnak a jogi fogalmára nézve valaha ingadozás mutatkozott volna. A gyülekezetre nézve megvan a büntetőtörvénykönyv terminológiája, nem nyíltan ugyan, hanem annálfogva, hogy a büntetőtörvénykönyv ismer egyes embert, továbbá ismer «több» embert, a «több» alatt érti a gyakorlat a háromnál több embert, a gyülekezet alatt pedig érti a gyakorlat azt, a mit a gyülekezet szó köznyelven jelent. Ez így van. A mi pedig azt illeti, hogy az izgatásnak a fogalma ingadozó volna, erre a joggyakorlatban példa nincs. A bizonyítási eljárásra nézve természetesen vannak különböző ítéletek, igy arra nézve, hogy mit fogadnak el a tényállás bebizonyításául, de nem a jogi distinkezióra nézve, nevezetesen arra nézve, hogy miféle tényálladékoknak kell összekerülni, a melyeknek az összessége, mint izgatás, a büntetőtörvénykönyv vonatkozó szakasza alá lesz szuhszummálható. T. képviselőház! Miután voltam bátor ezekben a miniszterelnök ur beszédének két részére reflektálni, nagyon röviden a költségvetés pénzügyi részéhez akarok hozzászólani. (Halljuk! Halljuk!) Eszembe jut első sorban is az, hogy az igen t. miniszterelnök ur annak bizonyításául, — hogy minő bizonyító erővel és hatással, az megint más kérdés — de mondom, annak bizonyításául, hogy Magyarországon a hadügyi kiadások sokkal elenyészőbb százalékkal emelkedtek, mint a magyar állam egyéb szükségletei, hivatkozott négy kerekszámu évnek : az 1870., 1880., 1890. és 1900. évnek a költségvetéseire. Ez engem is arra az összehasonlításra ösztönöz, hogy a mostani költségvetésünket hasonlítsuk össze azon első költségvetéssel, a mely a szabadjalius 1-én, pénteken. 163 elvüpárt uralma óta — azóta, t, i. a mióta ez a párt a Deák-párt és a balközép fúziójából megalakult — először jelent meg a magyar parlamentben 1875-ben, illetve 1876-ban. Ezen összehasonlításnak az az eredménye, hogy a míg 1871-ben 230 és egynéhány millió forint volt a költségvetési kiadások összege, ma körülbelül 1200 millió korona, tehát állami szükségleteink azóta körülbelül 250 százalékkal emelkedtek. És ha már most, t. képviselőház, ezen összehasonlítás eredményéhez hozzákapcsoljuk azon mintegy önkénytelenül feltoluló kérdést, hogy vájjon a magyar nemzeti államnak a kiépítése, a magyar nemzetnek kulturális, intellektuális ereje és gazdasági képessége emelkedett-e aránylagosan oly mértékben, mint a milyen mérvben emelkedtek a költségvetési összegeknek perczentuális magasságai, azt hiszem, t. .képviselőház, elfogulatlan ember erre igennel aligha válaszolhat. Sőt ellenkezőleg, az az érdekes jelenség, hogy miután a szabadelvű párt elsősorban azzal a rendeltetéssel alakult meg 1875-ben, hogy a magyar pénzügyeket rendezi, és a magyar államháztartásból örökre száműzi a deficzit rémét, ezen 30 esztendő alatt keresztül lett ugyan törve a magyar állam összes társadalmi osztályainak teherviselő képessége, és mégis odajutottunk, hogy mintegy körvonal ismét kezdünk visszafutni — a mint ez Lukács pénzügyminiszter ur expozéjából kiolvasható — a pénzügyi rendezetlenségbe és ismét felidéztetnek előttünk a deficzit rémei. Odajutottunk tehát, t. képviselőház, a mit megjósolt egy államférfin, a ki azt mondotta, hogy Magyarország nem lesz képes elviselni azokat a terheket, a melyeket a 67-es kiegyezés vállaira rakott. Ez az államférfiú Tisza Kálmán volt. Már most, t. képviselőház, hogy valóban beigazolható az, hogy már felidéztetik a deficzit réme, ez, azt hiszem, mindenki előtt világos; a nélkül, hogy bármilyen pénzügyi rafinériához kellene fordulni, laikus érzékkel is kiolvasható ez a pénzügyminiszter ur expozéjából. Hiszen, t. képviselőház, deficzittel dolgozunk, ha már csak ugy tudjuk azt a stereotip kis többletet kimutatni, hogy a betegápolási pótadót, a mely az összes egyenes adónemeket sújtja, 3°/

0-ról 5°/o-ra kénytelen felemelni a pénzügyminiszter ur. Ez már látens deficzit. A pénzügyminiszter ur óva int attól, hogy valahogy ne emeljük a kiadásokat, mert a mennyiben emelnők azokat, okvetlenül előállana az államháztartási egyensúly megzavarása. De ugyanő beszéde következő passzusában azt mondja, hogy lehetetlen lesz kikerülni a szükségletek emelését, sőt egész pozitivitással rámutathat arra, hogy mely tételeket kell okvetlenül emelni. Miután pedig uj bevételi forrásokról gondoskodni nem akar, de olyanokról nem is gondoskodhatik, a melyek újból a nemzet teherviselő képességét vennék igénybe, ennélfogva, ha még figyelembe veszsziik, hogy a zárószám21*