Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-452

160 i52. országos ülés 190b Julius 1-én, pénteken. kor a külföldi szerződéseknek különböző lejárati idejével. De furcsa jelenség az, hogy a midőn az igen t. miniszterelnök ur elismeri ennek a törvénynek garancziális erejét, ugyanakkor beszédének következő passzusában a törvényhozás, a nemzet szine előtt azt a beismerést teszi, hogy ő ennek a törvénynek diszpoziczióit meg nem tartotta. Nevezetesen beismeri a miniszterelnök ur azt, hogy a 4. §. azon tiltó rendelkezése ellenére, a mely szerint a külfölddel való kereskedelmi szerződéseket illetőleg a tárgyalások mindaddig meg nem kezdhetők, mig az autonóm vámtarifa uj autonóm vámtarifával nem helyettesittetett, ennek daczára ezeket a tárgyalásokat Olaszországgal és Németországgal megkezdette. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Igaz ugyan, hogy bizonyos érveket és indokokat hoz fel ezen eljárásnak mentségéül, a mely érveket és indokokat leszek bátor a beszédéből deriválni és azokkal foglalkozni. (Hulljuk! Hallják! a szélsöbaloldalon.) De ezektől eltekintve azt hiszem, hogy kell hogy pártkülönbség nélkül megdöbbentő jelenséget találjunk abban az érvekre való tekintet nélkül most, hogy Magyarországon csak annyi a törvényeknek ereje, hogy akkor, mikor arra szükség van, azokat a törvényeket, habár azok a legnagyobb garancziát rejtik is magukban, sutba dobni, félredobni lehessen. (Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Azt hiszem, megdöbbentő jelenség az és kell, hogy a polgárságban megrendítse a törvény erejébe és a törvényhozás nak — hogy ugy mondjam — ethikájába vetett bizalmát, a midőn azt látja, hogy akkor, a midőn egynéhány esztendővel ezelőtt a törvényt meghozta, még pedig ugyancsak ennek a többségnek a közreműködésével a parlament, meghozta nagy emfázissal: akkor előáll pár esztendő mulv helyzet, hogy a kormányzat, a végrehajtó hatalom ezen törvénynek diszpoziczióit megtartani nem hajlandó. De mik azok az érvek, a melyekkel az igen t. miniszterelnök ur — hogy ugy mondjam —• plauzibilissé tenni, illetve menteni akarja az ő eljárását? A mennyire a beszédéből ezeket csoportosítani lehet, — mert ő nem rendszeresen mondja el ezeket az érveket — ezek három csoportba oszthatók. Az egyik mentsége, quasi igazolása az ő eljárásának, a következő: Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy ő maga is beismeri, hogy formailag nem korrekt és nem törvényes ez az eljárás, mikor ő a 4. §. tiltó rendelkezése daczára a külfölddel tárgyalásokat folytat a kereskedelmi szerződések megkötésére, de hiszen ime, az ellenzék ennek az oka, mert ő beterjesztette a felhatalmazási törvényjavaslatot, a mely nagyon rövid törvényjavaslat, egy szakaszból áll, mindenki ismeri annak a tartalmát, az egészben csak az van, hogy a 4. §. ellenére adassék felhatalmazás a tárgyalások megkezdésére. íme tehát az ellenzék az oka, hogy ez nem tárgyalható, mert valószinű, hogy hetekig, sőt hónapokig tartó politikai vitákat kapcsolna e javaslatok tárgyalásához. De, t. képviselőház, ha egy kicsit gondolkozunk a törvényjavaslaton és azon az érvelésen, a melyet ahhoz a miniszterelnök ur füz, akkor meg kell hogy győződjünk, hogy tulajdonképen ennek az érvelésnek nem sok tartalma és nem sok értéke van. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ugyanis elsősorban, feltéve, hogy e törvényjavaslattal, ha azt elfogadnók, jógosittatnék fel a kormány a szerződések iránt a tárgyalások megkezdésére, vájjon azért nem volnának-e kitörve az 1899. évi XXX. törvényczikkből a garancziák ? (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nem változtatna ez a lényegen, nevezetesen azon a lényegen, hogy konfiskáltatott az 1889. évi XXX. törvényczikk garancziája. Csupán az lenne a különbség, hogy most a kormány önkéntesen, valóságos autokratikus eljárással kezdi meg a tárgyalásokat, akkor pedig, t. képviselőház, jönne egy törvény, a mely maga lökné ki az 1899. évi XXX. törvényczikk garancziáit. De, t. képviselőház, nehéz elképzelni azt, hogy egy parlament adjon egy miniszteriummk vagy egy kormánynak felhatalma ást erre tarifa nélkül. Eddig nincsen sem közös autonóm vámtarifánk, sem magyar önálló vámtarifánk, mert ha megvan is a szerkezete, a mint az igen t. miniszterelnök ur mondja, az nincsen törvényhozásilag elfogadva, végeredményében tehát autonóm vámtarifánk nmcs. Már pedig, t. képviselőház, az csak lehetetlenség, ho^y egy parlament felhatalmazást adjon egy kormánynak, hogy kezdje meg a tárgyalásukat a külfölddel, mielőtt a tarifát bemutatta és elfogadtatta volna. Ez valóságos filius ante patrem lenne. Nem lehet tehát felhatalmazást kérni addig, a mig nincsen akár közös autonóm vámtarifa, akár önálló magyar vámtarifa. Komolyan addig nem kérhet az igen t. kormány felhatalmazást, mert első kötelessége az volna, hogy a7t a vámtarifát előterjeszsze és azt elfogadtassa. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Igaz ugyan, hogy a t. miniszterelnök ur azt mondja beszédében, hogy neki olyan vámtarifája van, a mely az 1899 : XXX, törvényczikk intenczióinak megfelel. Melyek azok az intencziók az 1899 : XXX. törvényczikkben ? Az intenczió a vámtarifára nézve fixirozva van a 4. §-ban, a mely szerint olyannak kell ezen vámtarifának lenni, hogy az egyaránt megvédje mindkét állam érdekét ugy mezőgazdasági, mint ipari tekintetben. Hát lássuk azt a vámtarifát, t. képviselőház. Ha a t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy annak intencziói az idézett törvénynek megfelelnek, ez nem az egyéni szavahihetőség kérdése, hanem a miniszter urnak el kell ismerni, hogy ahhoz hozzászólási joga van mindenkinek, hogy azt megbírálhassa, annak egyes tételeit cognitio tárgyává tehesse, módosításokat és változtatásokat ajánlhasson. Nyilván-