Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-427

Vll. országos ülés 190í jek; megírtam számos kötetemben, oda utalom azokat, a kik bővebbek iránt érdeklődnek. De hiszen immár minden magyar ember ismeri ebben az országban a nagy szabadsághősnek, annak a nemes, ideális jeliemnek a magyar nemzeti lét megmentése körül szerzett halhatatlan érdemeit. (Igaz! Ugy van!) Elvégre megnyilatkozott a koronás magyar király is ugyanazon szellemben és értelemben, a melyben a ^magyar nemzet érez Rákóczi Ferencz iránt. És mikor, t. ház, TI. Rákóczi Ferencz, Erdély választott és Magyarország vezérlő fejedelmének, a legideálisabb, legnagyobb magyar szabadsághősnek emlékezete előtt a nemzettel összeforrva a korona, a király is meghajtotta zászlaját, azt én, megvallom, nagyon ünnepélyes és örvendetes körülménynek tartom, és lehetetlen, hogy én részemről is tiszta meleg szivből hálát ne szavazzak ezért a koronás királynak. (Elénk éljenzés.) Mindenesetre a legnagylelkübb, a legmagasztosabb fejedelmi tények közé tartozik ez. (Elénk éljenzés.) Én mondhatom, mint historikus, a ki jól tudom, hogy nemcsak a Habsburg-család és II. Rákóczi Ferencz, de a Habsburg-család és az egész Rákóczi - család, — visszamenve kivált I. Györgyre, a linzi béke megalkotójára — évekig és évekig állottak szemben egymással annyi harczokhan a csatatéren, és épen II. Rákóczi Ferencz nyolcz éven keresztül mérte össze a maga és csapatai kardját az akkori ausztriai császári hatalommal. Tudvalévő, hogy ez az ideális nagy ember, a kinél többet ezért a nemzetért, mióta Magyarország áll, senki sem áldozott, (Igaz ! Ugy van!) hogy ez a nagy, az önzetlenségben felülmúlhatatlan ember, a ki két izben is elutasította magától az odakínált lengyel királyi koronát, nem akarván szeretett hazáját otthagyni, mert jól tudta, hogy ha ő innen kiteszi lábát, a háború vezérei összevesznek és akkor könnyű lesz legyőzni a nemzeti ellentállást, megmondta József császár miniszterének, a ki neiri a legfényesebb feltételeket kínálta 1706-ban Érsekújváron, hogy mondja meg József császárnak, a ki iránta mindig jóindulattal viseltetett, hogy az általa odakínált feltételek neki, Rákóczinak és családjának sokkal nagyobb előnyöket nyújtanának, mint a választás alá eső erdélyi fejedelemség, de hát én nem a családom emeléséért, nem koronák szerzéséért emeltem fegyvert, hanem a sarkaiból kiforgatott magyar alkotmány helyreállításáért, és én kész vagyok e mellett mindhalálig küzdeni és inkább számkivetésben, szegényen halni meg, mintsem erről és az én letett confoederationális eskümről megfeledkezni. Megmondta akkor neki Wratislaw udvari kanczellár: Fenség, gondolja meg magát, Fenség még Francziaországban, ebben a bukott fejedelmek azilumában fog valaha meghalni, czélozván Lesczinszky Szaniszlóra, Max Emánuelre, különösen ez utóbbira. Rákóczi elmélázó szemekkel május 13-án, pénteken, 51 mondta: Lehet, gróf ur, igaza van, de nekem mindegy, én az eskümtől el nem térek, míg a magyar alkotmány teljes mértékben helyreállítva nincs, én addig nem alkuszom semmi áron, sem jutalmakért, sem bármiféle előnyös helyzetért, mert ismétlem, nem magamért és családomért fogtam fegyvert, hanem a magyar törvények helyreállításért. Wratiszlaw jóslata be is teljesedett, a mennyiben csakugyan Francziaországba került Rákóczi mint száműzött, de nem ott halt meg, hanem — ex Turcia nulla redemptio — az akkori felfogás szerint még roszszabb Törökországban. Végrendeletében, melyet Rákóczi barátaira, mint végrendeletének végrehajtóira bizott, duc de Mayne és comte de Toulouscra, XIV. Lajos fiaira, meghagyta, hogy őt dicsőséges anyjának, Zrínyi Ilonának hamvai mellé temessék el, a ki franczia protektorátus alatt Konstantinápolyban a Saint-Benoit templomban nyugszik. így kerültek Rákóczi hamvai azon dicsőséges asszony hamvai mellé, a kitől őt az élet még gyermekkorában elszakította, és börtönön, számkivetésen, harczokon keresztül utoljára csodálatosan egy idegen országban megint egymás mellé vezette, de immár csak holtan, az anyát és fiút. Tragédia ez, t. ház, a legfenségesebb tragédia, mely a legnemesebb sziveket, a magyar nemzetnek legideálisabb mártírjait érte. (Igaz! Ugy van! a szélsöialoldalon.) A szatmári béke által neki nyújtott feltételek szerint, a mely békekötés azzal a szóval kezdődik, hogy: »fejedelem Rákóczi Ferencz« stb., minden czimei, rangjai, birtokai az országban és az országon kívül biztosittatnak, ha leteszi a hűségesküt, hogy többé fegyyert emelni nem fog II. József trónutódai ellen. Utóbb ettől is elálltak, mert hiszen maguk az osztrákok elismerik, még az ujabb történetírók is, hogy a legfelső hajaszálától úgyszólván a lábáig — igy mondják ők, tetőtől-talpig, mondja a magyar — lovag volt, tiszta gavallér, a kinek adott szava felért a legszigorúbb esküvel. Figyelmeztették is, hogy lakhatik, ha tetszik, lengyelországi birtokain is, csak ígérje meg, csak lovagi paroláját adja, hogy többé harczot nem kezd a magyar alkotmányért, Ő az elvek embere lévén, nem tehette, nem tette, mert ismerte az akkori viszonyokat, hogy számosan lesznek, a kik, ha nem bírhatják is rá a fejedelmet a szatmári békének egészében való megszegésére, a mint hogy nem is bírhatták, legalább részletenkint csipegetik el a nemzet jogait, a mely nemzetet azután elaltatpi készültek, hogy feledkezzék meg magáról, hogy azután a régi terv szerint az összmonarchiába beolvaszthassák. Ő itt hagyván 1.200,000 holdnyi földbirtokát, fényes várait, minden gazdagságát, sőt Bécsben internált két kedves fiát is, itt hagyván, feláldozván családját, feláldozván mindenét, 7*