Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.
Ülésnapok - 1901-423
425. országos ülés 190b május 7-én, szombaton. •> donsága volt az, hogy a mig egyrészt az ő csodálandó képzeletével és mesteri tollával lebűvölte és bámulatba ejtette az egész emberiséget, addig másrészt az ő hatása, az ő fénye melegítő is volt. (Igaz! Ugy van!) Épen az adja meg az ő teljes nagyságát, hogy az ész, a képzelem csodás hatásán kívül a sziv hatását Jókaiban nem nélkülöztük soha, (Igaz ! TJgy van!) Az ó' szive, mikor legremekebb műveit irta is, hazájáért dobogott mindig. A meleg hazaszeretet az, a mely neki vele született tulajdonsága volt és a mely elkísérte ó't koporsójáig, utolsó lehelletéig. Regényeiben, legszebb munkáiban, mindenütt, minden magyar ember kiérzi a hazaszeretet és a nemes sziv melegségét egyaránt. (TJgy van! Ugy van!) Ezért kedvesebb fény ő nekünk, mint akár a csillagok fénye, akár az északi fény ; olyan ő a mi költészetünk egén, mint a nap, a moly nemcsak fénylik, hanem melegít is, jótékony sugarait ontva mindenfelé. S munkáinak ez a fő-fő vonása, a melegítő hazaszeretet, kivált a gyászidőkben nyilatkozott meg, a mikor én is ifjúságomat éltem. Mi, akkori olvasói, tudjuk legjobban, mi volt a magyar nemzetnek Jókai. Az isteni gondviselés a nagy 40-es években pazarul gondoskodott a magyar nemzetről szellemóriások, vezértehetségek dolgában. Hogy csak háromról, a legnagyobbakról szóljak, ott van az első: Kossuth Lajos, a kinek mint az újkor Demosthenesének és Cicerójának szónoki nagysága előtt az ó- és az újvilág egyaránt leborul. Ott volt a második : Petőfi Sándor, minden idők egyik legnagyobb lirikusa, Jókainak benső barátja, és végre a harmadik: Jókai Mór. Az egyiket az idők vihara külföldre sodorta; csak holtan jöhetett haza imádott, édes nemzetéhez. A másik a csatatéren esett el, vérével pecsételve meg honfiúi hűségét. A harmadikat most fogjuk eltemetni. Kétségtelen, hogy a mi volt Petőfi a lira terén, ugyanaz volt Jókai a regényírás terén: minden időknek egyik legnagyobb regényírója, a kinek egyéb fényes tehetségei mellett különösen ragyogó képzelőtehetsége az, a mely bennünket elragad, a mely minden olvasóját csodálkozásba ejti. A mint Kossuth Lajos szónoklatait megértette Európa ós megértette — bár idegen nyelven tartotta azokat — Amerika is, a mely szónoklatokban ő talán Demosthenest és Cicerót is felülmulta, mert mig ez a kettő a maga nyelvén szónokolt, addig Kossuth angol nyelven volt képes magával ragadni a rideg angolokat és a szabadságért hevülő amerikaiakat egyaránt: ugy Jókai munkáit is megérti az egész világ. Petőfi helyzete nehezebb, mert költeményeinek sajátossága és a verses formák általában nehézzé teszi a sikerült fordításokat ; nem olyanok azok, mint az eredeti Petőfi, a kit csak mi tudunk élvezni, de azért Petőfit mégis az egész világ bámulja a fordításokban és minden művelt nemzet a világ legnagyobb lírikusai közé sorozza őt. Jókait, a ki inkább próza-, mint versíró volt, inkább megértik más hazában is, könnyebb volt lefordítani műveit, le is fordították minden művelt nyelvre, s íme, látjuk mindenünnen érkező részvétsürgönyökből, hogy most, midőn halálának híre elterjedt, az egész emberiség gyászolja őt, mint a világ egyik legnagyobb, legzseniálisabb, legtermékenyebb regényíróját. Valóban, nemzetünknek büszkesége, fejünknek koronája hullott le ő vele a nagy Íróval. Emlékszem még gyermekifja koromból azokra az időkre, midőn édes hazánkat két nagy hatalom ereje tiporta le, hogy a legsötétebb Bach-, Sclimerling-, Pálffy- és Benedekszisztémák alatt mi volt nekünk Jókai Móri Az ő munkáiból merítettünk — a mint igen helyesen méltóztatott erre czélozni az igen t. vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak — derűt és reményt hazánk jövője iránt. Emlékszem, milyen lelkesedéssel olvasta az egész magyar ifjúság, az öregek pedig könyezve olvasták az ötvenes évek sötét korszakában a »Bujdosó naplójá«-t, a melyben Jókai a bükkerdőségekben való bujdosásait írja le, vagy a csodálatos hatású forradalmi í>Csataképek«-et, a melyeket igazán nem lehetett könyek nélkül olvasni. Majd később, a midőn történelmünkkel vigasztalt bennünket, és megjelentek tőlevarázstollal irva: »Erdély aranykora«, »Török világ Magyarországon«, »Kárpáthy Zoltán«, »Az uj földesur« s végtelen sora a nagybecsű alkotásoknak, ezek voltak egyedüli vigasztalóink. És valóban, akkor a magyar irodalomban a klaszszikus íróknak sokkal nagyobb olvasóközönsége volt, mint ma, _, s ezt főképen Jókai tollának köszönhetjük. 0 tartotta meg bennünk az 50-es években és a 60-as évek elején a reményt; ő táplálta a magyar hazafiságot, hogy végképen el ne csüggedjünk; halhatatlanok azon érdemek, a melyeket ő varázstollával azon időkben szerzett. (Ugy van! a szélsöbaloläalon.) Bámulatos az a munkásság, a melyet hanyatló korában is élte végéig nemzetünk dicsőségére végzett. Hiszen, ugyszólyán, a halál vette ki a tollat munkás kezéből. Áldott az ő emlékezete, a mely mindenkoron dicsőséget fog hozni a magyar irodalomra és költészetre, mert költői, irodalmi érdemei elévülhetetlenek éä a honszeretet ápolásában szerzett érdemei is azok. Én tehát, t. ház, legmélyebben meghatva, hajtom meg zászlómat és a párt zászlaját is, (Elénk helyeslés a szélsöbaloläalon.) a melynek nevében szólok, a nagy halott emlékezete előtt. Tisztelettel, kegyelettel, honfiúi hálával adózunk emlékének, és mindazokat az előterjesztéseket, a melyeket részint a t. elnök ur, részint a t. közoktatásügyi miniszter ur méltóztatott megtenni, helyeseljük és részünkről teljes tisztelettel,_ kegyelettel és gyászszal járulunk hozzájuk. (Élénk helyeslés a szélsöbaloläalon,)
