Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-409

nárczias 24-én, csütörtökön. 361 409. országos ülés 190Í L nék az elől a törekvés elől, hogy az őszinte és jó viszony fejlesztessék Magyarország és Horvátország között. Volt szerencsém tegnapi felszólalásomban rámutatni arra, hogy a magyar országgyűlésen sohasem emelkedett oly hang, mely az ellenkező feltevést csak távolról is valószínűsítené vagy konczedálná; ellenkezőleg, mindig hangoztattuk itt a házban és hangoztattuk ezen az oldalon, hol a kormány tényeit szigorúan bíráltuk, hogy azért a törekvésért, hogy Magyarország és Horvátország közt az igazi testvéri viszony fentartassék, Magyarországon minden áldozatkészség megvan, csak arra nincs meg, hogy jogosulatlan követeléseket az ottani zavargások elcsendesitése végett ajánljunk meg, erre nincs bennünk hajlandóság. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A konkrét esetet véve, abban az álláspontban, a melyet elfoglalunk, a t. miniszterelnök urnak a legnagyobb lojalitást kellett volna konstatálnia, ez elől azonban jónak látta elzárkózni. Mi azt mondottuk innen, hogy mi nem látnánk nagy bajt és nem látnánk prejudicziumot, ennélfogva nem is zárkóznánk el oly ridegen az elől, a mit Batthyány képviselő ur is elfogadott, ugyanezen álláspontra helyezkedve, melyet tegnapi határozati javaslatomban elfoglaltam, hogyha a kérdéses összeg segély czimén, vagy ideiglenes előlegként, utólagos elszámolási kötelezettséggel, adatik minden jogczim nélkül; ebben nem látnám azt a nagy veszedelmet, a mely veszedelmet pedig a t. miniszterelnök ur gondosan kerüíendőnek tart, azt t. i, hogy prejudicziumot alkotunk, mely a regnikoláris bizottság működését, a horvát állásfoglalást a magyar állásfoglalással szemben bármi irányban befolyásolná, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ha a t. miniszterelnök ur is — helyesen — arra az álláspontra helyezkedett mostani felszólalásában, hogy nem tartja czélszerűnek a magyarhorvát kiegyezés egész territóriumát felölelve, ezt bírálat alá vonni, mert nem akar prejudikálni a regnikoláris bizottság álláspontjának: akkor ebből azt a konklúziót kellett volna levonni, hogy az én határozati javaslatomat, melyet pártom nevében benyújtottam, elfogadja, mert ezzel dokumentálta, hogy nem akar prejudicziumot alkotni. Még csak egy kérdéssel akarok foglalkozni (Halljuk! Halljuk !) és ez az, hogy a t. miniszterelnök ur beszédében arra hivatkozott, hogy Horvátországnak nincs más forrása, a melyből a belügyi szükségleteiben felmerülő hiányokat pótolhassa, a mint az a közből, a magyar állampénztárból nyerhető erőforrás, a melyhez folyamodik is, a mikor most a javaslat alakjában tőlünk a három milliót kéri. Bocsánatot kérek, t. miniszterelnök ur, nagyon sajnálom, hogy épen a t. miniszterelnök urnak jutott az a feladat, hogy ugy állítsa fel a dolgot, hogy ha a belügyi szükségleteket Horvátországban, a mi országgyűlési ellenőrzéiqÉPvií. UAPLÓ. 1901—1906 xxm. KÖTET. sünk nélkül fejlesztik és azt a nagy expanzivitást még mindig folytatják, a mely ott már észlelhető és ha ennek folytán ott hiányok állanak elő: akkor ezen másképen nem segíthetünk, mint vagy ugy, hogy vakon, ellenőrzés, kontroll nélkül fejlesztett ilyen kiadásokra a pénzt megadjuk a közből vagy megadjuk nekik a pénzügyi önállóságot, a melyet tudvalevőleg Horvátországban eleinte csak a legszélsőbb túlzók követeltek, a melyek azonban most már a legszélesebb rétegekben is csinálnak propagandát, szaporítva azoknak az államellenes törekvés szolgálatába szegődött izgatóknak számát, a kiket én egész bátran hazaárulóknak nevezek, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) mert a magyar alkotmány ellen törnek, a mikor status in statu-vá akarnák alakítani Horvátországot és annak részére önálló pénzügyet vagyis a teljes állami önállóságot akarnák követelni. T. miniszterelnök ur és t. képviselőház, e közt a két ut közt tán még van ut, Méltóztassék megnézni pl. a vármegyék autonómiáját. Ugyebár, hogy a t. miniszterelnök ur mint belügyminiszter, mióta működik, talán már hagyott jóvá olyan kölcsönkötvényí, a melyet egy vármegye kontraháit a vármegye szükségletére. Nem? Hát ón tudom, hogy igen. A vármegyék számos olyan kölcsönt kontrahálnak. Hiszen honnan erednek az összes kommunális kölcsönök, a melyek Magyarország községeit terhelik, a melyek nem az állam által nyújtatnak, a melyeknek terheit nem az állampénztár fizeti, hanem fizeti az a község, az a törvényhatóság, az a testület, fizetik azok a közök, a melyek külön állanak a nagy köztől, az államtól, bár részei az egésznek. Hát én nem tudom, mi akadálya van annak, hogy Horvátország a helyett, hogy rossz gazdálkodás czéljaira bizonyos kellemetlen szituácziók megszüntetése végett birtokokat vásároljon és azokban olyan gazdaságokat folytasson, a melyeknek részleteiről majd a végleges kiegyezésnél lesz alkalmam adatokkal szolgálni, — a t. miniszterelnök ur nagyon jól tudja, hogy melyik birtokra czélzok — a helyett, hogy ilyen gazdálkodást folytatna, arra a birtokra kölcsönt vegyen fel: ezt, ugy hiszem, senki sem fogja megtagadni. Az állami, a pénzügyi függetlenség és a pénzügyi önállóság és a teljes elzüllés közt még igen nagy latitüd van rendelkezésre; -Horvátország azonban kényelmesebbnek tartja ezt nem venni igénybe, hanem itt belenyúlni a közbe és a közből kielégíteni az ő magánszükségletét, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És ha még azt a beligazgatási szükségletet, a mellre a 44°/

0-ot átengedve, horvát felfogás szerint még mindig nem tettünk eleget a testvéri viszony ápolásának, ha, mondom, még azt a 44%-ot ós annak mindenkori pótlékát igazán a magyar állam erősítésére használnák fel és nem arra, hogy Horvátországban a lehető legnagyobb 46