Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-409

356 409. országos ülés 190h márczius 2i-én, csütörtökön. gallatok folytán megrontott horvát kormányzat befolyása következtében. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ily körülmények között természetesen oly kormányzat részéről, a mely ezen politikával nem szakit, a mely vagy tehetetlen, vagy nem akarja azt, hogy ezen az állapotokon, nem pénzügyi egyezménynyel és pénzügyi trafikákkal segítsünk, — mert én tudom, hogy meg lehet venni az embereket pénzen, de az a megvett ember erkölcsileg nem jöhet számba, és nekem nem megvett, hanem kormányzatilag és minden viszonyaikra nézve kielégített horvátok kellenek, a kik belássák, hogy Magyarország sem jogaikat, sem érdekeiket csorbítani nem akarja, hogy a mi javunk az ő javuk is, és ha hat-hétszáz esztendeig a legjobb testvéri egyetértésben éltünk, az ő hőseik a mi hőseink, és a mieink az övéik is voltak, lehetetlen, hogy ezt a viszonyt meg ne újíthassuk, mert ahhoz csak őszinte, igaz kormányzati eljárás kell, és az, hogy azokat a befolyásokat, a melyek folytonosan ellenünk izgatnak Horvátországban, a bécsi intrikákat megsemmisíthessük. Ezen okoknál fogva ez idő szerint nem vagyok képes arra, r hogy a horvát proviziórumot megszavazzam. (Elénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Endrey Gyula jegyző: Babó Mihály! Babó Mihály: T. ház! Magyar hazánk politikai helyzetének tarthatatlan voltát semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sem Ausztriával, sem Horvátországgal szemben jogainkat és feladatainkat érvényesíteni és a kellő időben megvalósítani nem tudjuk. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Szinte képtelenségnek tűnik fel az, hogy Ausztriával csak ugy, mint Horvátországgal évről-évre ideiglenes intézkedésekkel kell viszonyunkat szabályozni. Ha ezt a rendszert valaki családja érdekeit érintő kérdésekben követné, azt hiszem, hogy a gyámhatóság venné az illetőt a maga intézkedési körébe. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) A mi magát a törvényjavaslatot illeti, melynek előterjesztése természetesen kikerülhetlen kormány feladatot képezett, én erre vonatkozólag csak röviden akarom ez alkalommal megindokolni álláspontomat, a melynél fogva azt elfogadhatónak nem tartom. (Halljuk! Halljuk!) A kormány abból indul ki, hogy a tényleges állapot fentartása mellett szanálja Horvátország helyzetét oly irányban, hogy a beligazgatás költségeit Magyarország segélyével fedezhesse. Én azt gondolom, hogy miután a törvény világos szavai ugy rendelkeznek, hogy Horvátországban a fogyasztási adó a községeket illeti közigazgatási czélra, lehetetlen el nem ismerni azt, hogy a magyar községek a közigazgatási költségek tekintetében a horvát községekkel szemben határozottan hátrányos helyzetben vannak, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) a mennyiben még csak most foglalkozik a kormány azzal a gondolattal, vájjon nem volna-e indokolt Magyarországon is átengedni a fogyasztási adókból befolyó jövedelmeket a városoknak és községeknek a közigazgatási költségek fedezésére. T. képviselőház! 1868-ban, mikor Magyarország minden téren a kiegyezkedést iparkodott megvalósítani, azt a helyes álláspontot foglalta el a magyar törvényhozás a horvát kérdésben, hogy megállapította amaz összeget, a melyet Horvátország beligazgatása igényel, megállapította pedig 2.200,000 írtban. Minthogy azonban a szervezet kérdésébe a magyar törvényhozásnak beavatkozási joga nincs, az élet követelményei folytán is a szervezet folytonosan fejlesztetett, a kiadások szaporodtak, s így előállottak a többletkiadások, a melyeket a törvény értelmében előlegeznie kellett Magyarországnak. Mi ezeknek az előlegeknek a sorsával, t. ház, tisztában vagyunk. Az előadó ur most, a midőn a három millió korona többletet is elfogadhatónak mondja, ezt a kifejezést használja beszédében (olvassa): »Hiszen az eddigi tapasztalatok szerint jóformán kizártnak kell tekintenünk, hogy ez az összeg később a magyar államkincstár részére megtérüljön.« Én azt gondolom, hogy a t. előadó ur egész őszintén és nemcsak ugy körülbelül őszintén akart beszélni, ezt a »jó formán* szót egyszerűen elhagyhatta volna, s akkor ugy hangzott volna az igazságnak teljesen megfelelő és a következmények által bizonyára igazolt kijelentése, hogy kizártnak kell tekinteni, hogy ez az összeg valaha a magyar államkincstár részére megtérüljön. Hiszen a »jóformán« szót nem használták 1868-ban, sőt egyenesen fentartották a visszatérítési jogot a szorosabb értelemben vett Magyarország részére Horvátországgal szemben és mégis, bizonyára 1889-ben, az akkor már 200 millió korona összeget meghaladó előleget egyszerűen törölte a törvényhozás azzal a kijelentéssel, hogy többé Horvátország ellen visszamenőleg, a múltra vonatkozólag ezen a czimen követelésünk nem lehet. Akkor, a midőn Magyarország és Horvátország közt pénzügyi kiegyezésekről van szó, miután minden egyes kiegyezési javaslatra, minden pénzügyi egyezményre Magyarország következetesen ráfizet, nekünk kétszeresen meg kell gondolnunk ós fontolnunk, hogy belemehetünk e mi abba, hogy pláne ideiglenes intézkedésekkel kapcsolatosan egy ilyen evidens terhet utaljunk rá a magyar állampénztárra?! Csak két dologra hívom fel a figyelmet. (Halljuk I Halljuk!) 1880-ban, a mikor a második kiegyezés kérdése megoldást nyert, a közös jövedelemből kivett tételek száma szaporittatott és a törvény 5. §-ának c) pontjában megállapittatott a gőzhajózási, vasúti vállalatok és biztosító-társulatok által fizetendő bélyeg- és posta teherlevelek bélyegilletéke fejében 20,000 forint, vagyis 40,000 korona átalányösszeg, a mely a most jelzett bevételekből átszámítandó volt Horvátország javára annak belügyi igazgatási költségeire.