Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-402

ím íÖ2. országos ülés Í904 márczius 16-án, szerdán. usum Delphini. Van ezenkívül hadseregünk, de ez nem magyar, van nyelvünk, de azt hivatalosan beszélni saját gyermekeinknek sem szabad, mert ha ezen a nyelven megszólalnak, becsukják őket érte. (Mozgás és derültség a jobboldalon.) TJgy látszik, t. képviselőtársam, a ki ezen nevet, nem tudja, hogy a katonai jelentkezéseknél a magyar nyelven való jelentkezésért becsukják a katonát. Ha pedig tudja, akkor nem értem, miféle derültséggel kiséri a t. képviselő ur az igazságot, mert hiszen nem mondottam mást, csak arra a szerencsétlen helyzetre mutattam rá, hogy a magyar nyelvnek jogait, a magyar nyelvnek használatát is Magyarországon bizonyos szervezetekben és keretben nem érvényesíthetjük, így lettünk, igazán a mi saját hazánkban idegen érdekeknek szolgáivá és a magyar politikának vezérgondolatává már régen az lett, hogy melyik az az államférfiú, a ki ezen idegen érdekeknek a nemzeti akaratot alá tudja rendelni és a ki ezen érdekek szolgálatába a tehetségeit felajánlja ? Erre az álláspontra mondta egykor szegény megboldogult Grünwald Béla az ő jellemző szavait, midőn igy szól (olvassa): »Mi az átka Magyarországnak? Az, hogy nincs a szivekben hit és nincs a jövő eszményeiben remény. Az, hogy századok alatt rendszeresen kipusztították e nemzet lelkéből a nemesebb ambicziót és ezért a függetlenebbek is versenyeztek egymással szolgalelküségben, alacsonyságban és életük legfőbb czéljául fényes czimek, rendjelek és oly állások elnyerését tűzték ki, a melyek eszközül szolgálnak kezükben nemzetük elnyomására, jogainak és érdekeinek kijátszására. Az a sülyedt nemzet pedig a nagyok példája után indul és miután önérzetét elvesztette, tisztelettel hajolt meg a hatalmasok előtt, mert nem volt annyi erkölcsi érzéke, hogy őket megvesse és nem volt annyi ereje, hogy őket büntesse,« Senki sem tagadhatja, nagy igazság rejlik e szavakban, mert Magyarországon nemcsak a hadseregre vonatkozó jogainktól vagyunk megfosztva, hanem kiirtották a közszellemből lassanként még azt a hitet is, hogy alkotmányos téren, alkotmányos eszközökkel, a véderő szervezetében, a nemzeti álláspontot diadalra vihessük. Ennek tulajdonitható, hogy még a volt nemzeti pártnak katonai programmja is csak a legkisebb dologra, a minimumra szorítkozott, hogy bizonyos bátortalansággal és erélytelenséggel nyúlt csak hozzá a nemzet életébe vágó katonai kérdésekhez. Oly gyenge volt a kísérletünk és oly természetesek voltak az igényeink, hogy ezen elemi köretelésekkel még a kormányzat sem mert nyíltan szembe helyezkedni, mert érezte és belátta, hogy a merev visszautasítást ezen kérdésekben nem lehetne a nemzeti lelkiismeret előtt megokolni. Mit csinált tehát ? Taktikát változtatott, lemosolyogta, lekicsinyelte és kigúnyolta azon követelményeket, melyeknek megvalósításáért most tüntetőleg ünnepli a miniszterelnök urat. (Ugy van! bal felől) Ha tehát a múlt és a jelen politikai álláspontjait összehasonlítjuk, ha közöttük a párhuzamot megvonjuk, rögtön belátjuk, hogy ez a küzdelem, bár nem vezetett tényleges, kézzel fogható eredményre, de mindenesetre felébresztette e nemzet szivében a hitet, hogy kitartó küzdelemmel, a nemzeti akarat erőteljes szervezésével kedvezőbb viszonyok és körülmmények között a mi nemzeti politikánkat érvényre is emelhetjük. Nagy erkölcsi eredmény ez, hiszen a mi kormányzataink évtizedeken kereízül folyton azt hirdették, hogy épen a véderőben magának az intézménynek a természete kizárja a nemzeti jelleget és a nemzeti reformokat. Csakhogy a mi másfél éves harczunk, azt hiszem, sok előítéletről rántotta le a leplet, sok oly hazugságot tett az ország előtt nyilvánossá és világossá, a melyekről érdekünkben állt megtudni, hogy mi bennük a valóság és mi bennük a hazugság ? Es hogy évek múlva ezt a törekvésünket, a nemzeti szempontok érvényesülését a véderőben nemcsak képviselhetjük, hanem bizonyos joggal a jövőben remélhetjük is: ezt ennek a másfél éves küzdelemnek köszönhetjük. Igaz, hogy sok időbe került; igaz, hogy a nemzettől bizonyos áldozatokat is követelt, de mennyi időbe került csak az, míg Aesopus békái rájöttek, hogy a mocsárban terpeszkedő fatörzs nem félelmetes, hozzáférhetetlen hatalmasság, hanem csak egy lignum vastum, melynek összes ereje az ő gyengeségükben és gyávaságukban rejlett. Nekünk is sok időnkbe került, mig a nemzet szemét felnyithattuk; de ez a harcz immár sok kérdést tisztázott, nagyon sok előítéletről lerántotta a leplet, s én bizom ennek'a nemzetnek életrevalóságában, hogy ezeket a tapasztalatokat, a melyeket e harczban szerzett, a legközelebbi jövőben hasznára tudja ismét fordítani. Van azonban e harcznak még egy más eredménye is. Nem csak bizonyos politikai hazugságokat tört össze, hanem elszigetelte a nemzet érzelmi világától — azt hiszem, végleg — azt a politikai rendszert, a mely a hadsereg kérdésében még jogos igényeinkből is állandóan árlejtést rendezett a hatalomért. Ma már az ellenzéki harczvonal a tekintetben legalább egységes, hogy a véderő magyar részében az alkotmányos érzésnek, az állami nyelvnek, jellegnek és a hazafiságnak ugy a tiszti oktatásban, mint a legénység kiképzésében előbb-utóbb érvényesülnie kell. Olyan pártalakulás ma már nem képzelhető ebben az országban, a mely ezeket az eszméket zászlójára ne irná, ha érettük mindjárt harczba menni nem akar is. Sőt remélem, hogy rövid időn belül egy nagyobb verseny fog kifejlődni a parlament ellenzéki pártjai közt, a mely többé nem az igények leszállítását, hanem azok gyarapítását tekinti hazafiúi feladatának.