Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.
Ülésnapok - 1901-402
W2. országos ülés IWk márczius 16-án, szerdán. 173 is a törvényen alapalónak tartotta és hirdette. (ügy vanl Halljuk! halfelöl.) Éreztette Ő az ő »eltiprási« velleitásait a közszabadságok egyik palládiumával, a gyülekezési joggal is. a midőn a folyó év január 16-án azt a már emiitettem rendeletét kiadta, a raelylyel diskreczionális joggal, ezzel a nagyon kétélű és különösen Magyarországon, a hol annyi a függő és mindenre kapható ember, fölötte •veszélyes joggal ruházta fel a rendőri hatóságoknak fejeit, mert hiszen most már egészen az 6 belátásuktól függ az, hogy mikor és kiknek engedjék meg a népgyüléseknek megtartását. Tudom, hogy a t. miniszterelnök ur jó és helyes czélból adta ki az ő rendeletét. Nem is azt hibáztatom, hogy azt kiadta; hanem azt, hogy ugy adta ki, a mint aat adta. Tudom ugyanis nagyon jól, hogy meg kell fékezni a társadalom turbulens elemeit, a kik a szabadság, testvériség és egyenlőség örve alatt, ezen hármas jelszó nagyobb dicsőségére, beverik az ablakokat és a fejeket, kifeszítik és kirabolják a boltokat és üzleteket, a kik törnek, zúznak és ölnek, és azt hirdetik e közben, hogy ők építenek és teremtenek uj paradicsomot, uj Eldorádót a munkások számára. De azt is nagyon jól tudom, hogy ezek a tünetek csak nagyon sporadicze jelentkeztek eddig Magyarországon és nem általánosak. Már pedig a kivételes állapotok kivételes törvényeket vagy szabályokat igényelnek és nem általánosokat. A t. miniszterelnök ur pedig emiitettem rendeletét a helyett, hogy azokra a veszélyeztetett helyekre vagy megyékre lokalizálta volna, mint a hogy a statáriális dolgokat szokás, mert hiszen az ő rendelete is statáriális, általánosította, általánosan kötelezővé tette az egész országra nézve. Már most mi fog ebből könnyen történhetni? Az, hogy a szocziális törekvések jobb elemei, a kik elveiket és eszméiket, melyekkel az úgynevezett negyedik rendet a modern társadalom keretébe beilleszteni akarják, nem fogják népgyűléseken terjeszthetni, mert tisztán a rendőrhatóságok fejeinek belátásától, vagy — mivel ez is megtörténhetik — önkényétől függ ezen népgyűlések engedélyezése vagy eltiltása. Hogyan tudja a t. miniszterelnök ur ezt megegyeztetni ezen szavakkal: »A haladás útja rögös, az élet súrlódásokkal, küzdelmekkel jár.« Áz egyeseknek ép ugy, mint osztályoknak az életiskolájában tanpénzt kell hzetniök és minden valóban becses kincsért meg kell szolgálniuk. Az igazi haladásnak, az igazi fejlődésnek, mely egy jobb jövő biztos révpartjába visz, más útja nincsen. A ki a súrlódást gátolni kívánja, megzsibbasztja magát az életet; a ki a küzdelemnek akarja útját állani, nem nevel a szabadságra érett erős nemzedéket a jövő számára. Kivételes állapotokat, illetőleg kivételes bajokat általános szabványnyal orvosolni annyi, mint kidönteni a fát, hogy leszedhessük annak gyümölcseit, vagy leszelni a kezet, hogy megszüntessük a beteg ujjnak fájdalmait. A gyógymódok ezen most emiitettem fajához azonban a miniszterelnök ur nagy előszeretettel ragaszkodik, mert a midőn itt a képviselőházban megakadt egy kissé a tanácskozás menete, megakasztotta az úgynevezett obstrukcziő, mindenkinek élénk emlékezetében van még, hogy milyen eszközökkel akarta ő ezt a múló bajt orvosolni, hogy milyen furfanggal hozta, vagy inkább hozatta be az elnök által — a ki azután ezért bizalmatlansági szavazatot is kapott a t. ház nagy részétől — a parallel üléseket. És azután, midőn ismét baj akadt a képviselőházban, ismét megakasztotta az obstrukcziő a tanácskozások folyását, olyan attentátumra ragadtatta el magát a minszterelnök ur, a melyhez hasonlót nemcsak a modern magyar parlamentben, de még a régi országgyűléseken is kilencz hosszú századon keresztül alig találunk. El akarta tiporni, összezúzni indítványával nemcsak az ellenzéket, de magát a közszabadságok legeslegelsejét, a parlamenti szólásszabadságot is. Még néhány órával ezelőtt, hogy az ő ádáz indítványának sorsa felett döntöttünk, még leszólta elődjét, Széll Kálmán volt miniszterelnök urat, hogy nem volt elég erélyes, nem tiporta el az ellenzéket és nem tette lehetetlenné örökre az obstrukcziót, és ime, néhány óra múlva ő ugyanabba a hibába esett: visszavonta indítványát. Gabányi Miklós: Csúnyául megretirált! Molnár János: Ezért sokan meggratulálták és általános volt az öröm. Nem általlom azonban bevallani, hogy én ennek nemcsak nem örültem, (Mozgás a jobboldalon; felkiáltások: Gondoltak!) hanem nagyon boszankondtam, mert meg voltam és meg vagyok győződve arról, hogy ha ezt az indítványt tárgyalhattuk volna, oly bizonyosan, mint a hogy a nap holnap is meg fog jelenni a láthatáron, (Mozgás a jobboldalon.) egy, legfeljebb két hét alatt az a tárgyalás kiemelte volna a miniszterelnök urat a bársonyszékéből, elrettentő példa gyanánt leendő utódainak arra nézve, hogy a ki a magyar parlamentben a magyar alkotmánynak alapjához : a parlamenti szólásszabadsághoz nyúl, az sziklára lövöldöz, a melyről a golyók visszapattannák és legelső sorban a lövöldözőt teritik le. (Igaz! a baloldalon.) B. Kaas Ivor: Azért jelentek meg a mentők! Molnár János; Most, t. képviselőház, béke van ugyan, de mindig felettünk lebeg a Damokleskard, hogy a t. miniszterelnök ur — a mint a lapok mondják, a vasárnapi minisztertanácsban már el is határozták, — hogy, mondom, a t. miniszterelnök ur újra a házszabályokhoz fog nyúlni, s igy esetleg többségével olyan házszabályokat fog megszavaztatni, a melyek a kisebbségnek és főleg a nemzeti aspiráczióknak egyedüli mentsvárát: a parlamenti szólásszabad-