Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-400

138 WO. országos ülés 190í márczius 12-én, szombaton. Pozsgay Miklós: De nem találjukJ Gr. Tisza István miniszterelnök: És nagyon óhajtandó, hogy kölcsönös jóakarattal azt megtalálni igyekezzünk, mert csakugyan az ország eminens érdeke, hogy a véderő végleges szervezete meghozza a társadalom számára mindazokat a könnyítéseket, a melyeket lehet, és megmaradjon pénzügyileg is azon korlátok közt, a melyeket az ország megbír, de egyúttal megadja a magyar nemzetnek azokat a hatalmi eszközöket, a melyek nélkül nemzet és állam és minden a világon, a mi szent előttünk, csak fikczió. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Mondom, a mi a takarékosságot illeti, közöttünk nézeteltérés nincs, és a kormánynak eddigi egész magatartása is bizonyítja, — gondolom, erről leaz alkalmunk a t. háznak bővebb bizonyítékokkal szolgálni, — magának az inveszticzionális javaslatnak az átdolgozása, a mely a közel jövőben fog csak benyujtatni a ház elé, magának a költségvetésnek az átdolgozása és felállítása, valamint a kormánynak egész adminisztratív és kormányzati tevékenysége azt a jogos törekvést fogja beigazolni, hogy igyekezünk a meddő kiadások lehető lefaragásával szaporítani a produktív czélokra rendelkezésre álló összeget. (Helyeslés jobbfelöl.) A mi azután a kormánynak egyéb eljárását illeti, itt tulajdonkép kevés az, az idő rövidségénél fogva, a hol tényekről beszélhetünk, és több hol a jövőre való kilátásokkal számolunk, a hol tehát a bizalom vagy bizalmatlanság tisztán személyi momentumait teljesen jogosultaknak kell elismernem. E tekintetben aláírom azt, a mit gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam mondott, aláírom azzal a nekem is örömömre szolgáló distinkczióval együtt, hogy a politikai bizalmatlanság kérdése a magánélet viszonyaira semmi tekintetben kihatással nem bir. Én elismerem bárkinek azt a jogát, a nélkül, hogy azt még csak kellemetlennek is tartanám, hogy politikai magamtartására nézve bizalmatlansággal bírjon és ennek a bizalmatlanságnak konzekvencziáit levonja. Én ebből a szempontból szemrehányást senkinek a magatartásáért nem teszek. Azt hiszem azonban, hogy t. képviselőtársamban őszinte sajnálatomra a politikai bizalmatlanság csakugyan oly foka fejlődött ki, a mely azután még a tényeknek okjektiv megítélését is lehetetlenné teszi rá nézve, s engem abba a szomorú kényszerűségbe hoz, hogy ezen a téren igazán, igyekezve a kevésbbé fontos dolgokat mellőzni és csak a legszükségesebbekre szorítkozni, néhány rektifikáczióval szolgáljak. T. képviselőtársam azt mondja, hogy a kilenczes bizottság munkálata kompromisszumos megállapodás volt, melynél a bizottság tagjai kötelezték magukat, hogy a mellett mindnyájan helytállanak és azután én megcsonkítottam ezt a munkálatot. Én hivatkozom a kilenczes bizottság minden egyes tagjára és remélem, hogy t. képviselőtársam is helyesen fog visszaemlékezni, hogy a kilenczes bizottság munkálatának elkészülte alkalmával egyáltalában nem mondatott ki az, hogy ez egy oly ultimátum, a melynél további diskussziónak , lehetősége nincs, ellenkezőleg, talán t. barátomnak egyedüli kivételével a bizottság minden tagja abban a nézetben volt, hogy itt még kevésbbé fontos kérdésekről lehetne beszélni. Mivel azonban abban a pillanatban erre nézve fonál kezünkben nem volt, mivel a dolog ugy nézett ki, hogy itt mélyreható ellentétek forognak fenn, melyeknek áthidalása nem volna lehetséges, nem is ment a bizottság bele, ezen kisebb kérdések további tárgyalásába. Én azonban abban a meggyőződésben voltam és vagyok, hogy akkor, midőn a nagyobbnak látszó ellentétek áthidalása után, csakugyan fontos másodrendű, bár nem jelentéktelen kérdésekben kellett változtatnom a programmon, ezen eljárásom megfelelt a bizottság nagy többsége intenczióinak és találkozni fog a bizottság tagjainak helyeslésével is. (Helyeslés jobbfelöl,) Itt tehát bizonyára nem készakarva egy oly vádat állított fel ellenem t. képviselőtársam, a melyet magamon száradni nem hagyhattam, a melylyel szemben a valódi tényállást így teljes világossággal helyreállítottam. (Az elnöki szélcet Perczel Dezső foglalja el.) Azt mondja továbbá t. képviselőtársam, hogy én a katonai kérdések terén a merev negáczió terén voltam, és itt az én közbeszólásom akasztotta meg további eszmemenetóben, a melyre már most igazság szerint nem tudom, hogy mennyiben és milyen irányban reagáljak, hogy elérjem azt a czélt, hogy zárbeszéde alkalmával csakugyan, hogy ugy mondjam, a connaissance des choses alapján foglalkozhassak állításommal. Azt még a delegáczionális vitában mondottam és jelenleg ismétlem, hogy én a katonai kérdésekre vonatkozó összes nyilatkozataimban azt az álláspontot foglaltam el, először, hogy ne bolygassuk egyáltalában azokat a kérdéseket, melyek 1867-ben rendezve lettek, és másodszor, hogy az 1867-i alapon még nagyon sok mindent meg lehet tenni és sok minden teendő és kötelesség vár ránk, különösen abban az irányban, hogy a magyarság a tisztikarban érvényesüljön és ezáltal az érzelmeknek és felfogásoknak teljes összhangja a tisztikar és a magyar társadalom közt helyreálljon. Ezt mint óhajtandó czélt, mint további törekvéseinknek méltó czélját mindig elismertem, az igaz, hozzátéve azt, hogy agitácziót ezért a czélért folytatni nem tartom helyesnek, mert az agitáczió által nagyobb érdekekeket veszélyeztetünk. Ennek folytán, azt hiszem, a valónak megfelelően állíthattam Bécsben azt, hogy midőn egy oly agitáczió megoldásaként, mely agitáczióban -csakugyan részt nem vettem, de azzal szemben állottam,