Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-381
72 381. országon ülés Í90k január 21-én, csütörtökön. a mely él, természetes, hogy haladt 1867 óta, mert hisz ha valaki él és mozog, annak haladnia is kell. De méltóztassék nekem megmondani, hogy Magyarország 1867 óta az eladósodás terén mekkorát haladt, akár mint állam, akár mint a privátosztályok összessége, (Ugy van! bal felöl.) A nemzet gerincze, a nemesi osztály, ott ácsorog a miniszteri előszobákban, ott rimánkodik hivatalokért, ugy, hogy nem hirnak már annyi állást kreálni, mint a mennyi a hivatalt kérő, mert a legcsekélyebb állásra is van 30—40 pályázó. Okolicsányi Lászlő: Egypár száz! Uray Imre: Már most ha veszem azt, hogy ez a párt, a mely minden létező kormányt, a mely jött, egyiket a másik után támogatta, csodálkozom azon a hallatlan meleg fogadtatáson, a melyben a miniszterelnök ur most másodszor részesült, mert megvallva az igazat, oroszlánnak képzeltem, legalább természetére nézve, csakhogy nem az, mert az oroszlánnak az a szokása van, hogy ha ő az áldozatára az első ugrást elhibázza, elszégyeli magát és hazamegy. (Elénk derültség és taps a baloldalon.) Egyben mégis hasonlít a miniszterelnök ur, abban, hogy hazament Gesztre, de nem azért, mert elszégyelte magát, hanem azért, hogy pihenjen és gondolkozzék azon. hogy második ugrása sikerüljön. És ez sikerült is. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) És még máson is csodálkozom, t. képviselőház. Nekem, a ki a politikai pályán működöm, nem elég az, hogy valaki él, nem elég az, hogy valaki meghal, hanem azt kívánom, hogy egész életében és halálában ugy pihenjen, hogy nyugodt legyen minden kritika felől és ne érzékenykedjék. Ezért ne vegye pl. rossz néven tőlem a t. miniszterelnök ur, hogyha beszédemben egyszer-másszor kénytelen leszek boldogult édes atyjával is foglalkozni. Kettőjük között egy különbséget látok. Ez a különbség óriási, de nem azért, hogy a fiu nem hasonlít az apjához, hanem mert más tekintetben nem hasonlítanak egymáshoz. (Halljuk! Halljuk!) Az öregnek egy sajátsága volt: az, hogy hozzátapadt mindenki, minél jobban és minél többet érintkezett vele. Láttuk ezt a legnagyobb odaadást a legkétségesebb helyzetekben azoknál, a kik az ő gárdájához tartoztak és a kik elhullottak inkább, de meg nem adták magukat és mesterüket soha meg nem tagadták. Ez a tulajdonság a miniszterelnök úrban nincs meg. En, a mikor őt nézem, mindig a dobsinai jégbarlangban érzem magamat, olyan hideg, és ő nem is a szeretet melegéve 1lánczolja le környezetét, ő megfagyasztja őket és ugy megfagyva faragja ki őket, a hogy neki épen konveniál, hogy minők legyenek. (Derültség a néppárton és a szélsöbaloldálon. Egy hang a jobboldalon : Gyenge l) Én arra a szerepre, a melyet ma Magyarországon nemzeti szempontból egy miniszterelnöknek játszani kell, két embert tartok az országgyűlésen, de az országban is alkalmatlannak. (Halljuk! Halljuk.!) Az egyiknek találom Andrássy Gyulát, a másiknak a miniszterelnök urat, (Halljuk! Halljuk !) még pedig egy sajátságuknál fogva. Andrássy Gyulán még nem csodálkozom annyira, mert Andrássynak apja külügyminiszter lévén, sok idejét Bécsben töltötte, tehát közvetlenül abban a levegőben szedte magába azt a miazmás részt, a mélyből Lueger, Derschatta, Körber és a többiek táplálkoznak, minélfogva magával hozta ezt a baczillust ide az életbe ós nem tud tőle szabadulni. Ezt én természetes dolognak tartom. Hanem a miniszterelnök urat akár Stockholmban nevelték volna, akár Debreczenben, teljesen ugyanazt az eredményt érték volna el, a mennyiben ez már náluk nemzetséges betegség. És higyje meg a miniszterelnök ur, ő nem annyira az apjára hasonlít, hanem inkább a nagyapjára. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Azt mondja beszédében a t. miniszterelnök ur, hogy van-e nekünk lelkünk, micsoda embertelenség tőlünk, hogy azokat a szegény katonákat továbbra is bent kell tartani. Csodálkozom, hogy az ellenzék eltűrte azt, hogy embertelenség. Gr. Tisza István miniszterelnök: Az is! Kubik Béla: Mindig a miniszterelnök ur inzultál minket! (Zaj. Elnök csenget.) Uray Imre: Azt mondja, hogy embertelenség vagy nem is tudom, micsoda szóval van ez kifejezve, igen (olvassa): » Embertelenség, hogy a vén katonákat deczemberig, a póttartalékosokat pedig januártól márcziusíg benn kell tartani.« Hát ez tőlünk embertelenség ? (Felkiáltások a jobboldalon: Igen!) Kubik Béla: A törvényeket mi hágtuk át és nem mindig önök teszik ezt? (Zaj. Elnök csenget.) Uray Imre: Ez épen olyan dolog, mint mikor a krokodilus könnyezik áldozata felett, a melyet épen ropogtat. (Derültség.) Én nem hívtam be egyet sem, a hadügyminiszter hivta be valamennyit. Ebből csak az a tanulság, hogy könnyeket hullatni tudnak, hanem aztán annak még jobban örülnek, ha otthon ezerannyi könny elhull a cselekedeteik miatt. Mert ha annyira fáj, hogy 40.000 családot szomoritottak meg, ha annyira fáj az, hogy azokat a szegény bakákat, a kik alig várják, hogy megszabaduljanak attól a bakancstól, a melyet nem bántak volna, ha sohasem húztak volna a lábukra: akkor, de csakis akkor méltóztassék nekem megmondani, micsoda szivü népek az urak ott a kormányon, hogy még ez sem indítja arra, hogy odamenjenek ő Felségéhez és azt mondják: »Felséges uram, adjátok meg már ezt a magyar szót, mert látjátok, itt nem bánják, ha az egész országot mundérba húzzátok is, de a miért ezek az emberek küzdenek, a mit maguk elé tűztek, abból engedni nem fognak.« (Helyeslés a szásöbaloldalon.)
