Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-389

anuár 30-án, szombaton. 308 389. országos ülés WOí j, kik megmaradtak azon felfogásukban, melyet ki is fejeztek gróf Tisza István urnak kormányra jutásakor, hogy az engedmények nem elégségesek, az ő számítása oda irányul, hogy ezeket az egyéneket azon politikai lekötöttségből ki ne szabadítsa, a melybe Őket a pártfegyelem, szerintem elég helytelenül, beleszorította. Czélja az, hogy egy követ gördítsen azon sírbolt fölé, a melyben a politikai rabságba helyezett meggyőződések nyugszanak, de a melyről tudjuk, hogy, ha ez a küzdelem tovább halad, a legelső rázkódtatás a követ eltávolítja, ós a felszabadult erők ismét a harcz mezejére állnak. Ha az ember látja a mai helyzetet és azon gondos őrködést, a melylyel egyesek ezen szituácziót fentartani igyekszenek, eszünkbe jut az a kép, a melyet most a Tornay-féle kiállításon láthatunk, a hol egy keleti, nagy pálmákkal és pázsitokkal ellátott udvar belső idillje látszik; ott áll felvont puskával egy füstös, barna alak, a ki mint háremőr őrzi azt az idillt. Az a csendes mozdulatlanság, a melylyel védelmezi ezen idillt a megzavarás ellen, ugyanolyan, mint azé az idillé, a melyet a kormányok és pártok kötnek a nélkül, hogy a nemzeti érzelem kielégítést nyerne; (Igaz! Ugy van! balfelöl.) ez az idill csak ugy tartható fenn, ha őröket állítunk fel védelmére, a kik nem engedik meg, hogy kitörjön az az elégedetlen zúgolódás, a mely bennt önként keletkezik. Ám ha kérdezik tőlünk, hogy miért folytatjuk e küzdelmet, megmondhatjuk, hogy teljes reményünk van arra, hogy ezeu küzdelem továbbvitetvén, a nemzeti közvélemény nyomása folytán ez a küzdelem felveszi ismét régi erejét, régi méreteit, a harczsorok kiegészülnek, és ismét egy oly fronttal fog szembenállni a kormány, a melyet csak a jogok teljes elismerése által lehet megtörni. De ha nem volna is ez az eredmény elérhető, nagy eredmény az, hogy ezen küzdelem fentartása által, — mint Eötvös Károly t. képviselő ur mondta, — a nemzetet attól az öncsalástól óvjuk meg, hogy ne ringassa magát abban a tudatban, hogy ez a helyzet az ő viszonyait teljesen megoldja, hogy az engedmények nagy diadalt képeznek. A nemzetbe azon tudatot kell belevinni, hogy ezen az utón el nem érvén a czélt, újult erővel kell felvenni a fegyvert, más erővel, más pártalakulással, de hittel és erővel. Ha mi a nemzetet ezen irányban meggyőzzük, és meggyőzzük a hatalmat is, hogy ezt a nemzetet többé hitegetéssel és ámítással czéljaitól eltántorítani nem lehet, akkor az eredményeket ezen irányban is ezen küzdelem számlájára írhatjuk. De kell, hogy a hazugságok a parlamentben és a közéletben egyszer már leomoljanak, (Élénk felkiáltások jobbról: Ez már igaz!) az álarczok lehulljanak az arczokról és a viszonyokról. (Ugy van! Ugy van! bal felöl.) Hiszen azt látjuk, hogy bár a parlamentarizmust hirdetik, itt egyszerűen párturalom van, a mely párturalomban bármilyen kormány bármilyen programmal jöjjön is elő, mindig egyforma helyesléssel, egyforma megítéléssel találkozik. Széll Kálmán miniszterelnök például azt hirdette, hogy a parlamentarizmus alapfeltétele a kopromisszumok létesítése, hogy nem lehetséges legyőzni egy álláspontot, hanem a többségnek álláspontját össze kell egyeztetni az ellenzék felfogásával és csak az az igazi parlamentarizmus, a mely ennek eredményeként jön létre. Ma pedig ugyanaz a többség, a mely ugyanazon kormánynak segítségével és támogatásával foglalta el itt helyét, tapsol az ellenkező felgásnak, a mely letörésére vállalkozik, nem kompromisszum létrehozására, a mely az egyéni uralomnak eszközeit akarja megteremteni, de nem egy békés kibontakozásnak igazi útját akarja lealapozni és lerakni. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Le kell tehát omolniok ezeknek; hadd tűnjék ki, hogy az a parlamentarizmus, a melyről mi azt hittük, hogy az szenvedésből, vérből és áldozatokból nőtt ki, melyet 1848-ban mártíroknak vére szentelt meg, egyszerűen lesülyedt az egyéni érdekek keresésére, a hatalmi érdekek nívójára, a hol nincs más, mint a felső, az udvar akarata előtt való meghajlás, egyrészről a többségi párturalom szempontjából, másrészről a kisebbség lehetetlenné tétele szempontjából. (Ugy van! Ugy van! bal felöl.) Más szempontok, mint a mandátum keresések, mandátum biztositások alig képesek érvényre jutni. A mikor azt mondták itt e napokban, hogy egy végrehajtói állásra négy-ötszázan pályáznak, akkor csak meg kellett volna nézni, hogy a Bánffy-féle választásoknál majd leszakadt a sikló azoknak terhétől, a kik mandátum keresésére a miniszterelnöki palotába vándoroltak. Egyegy mandátum az akarnokok és keresők egész tömegét hajtja a kormány táborába. Elismerem, hogy sokan jóhiszemű meggyőződésüket követik, megengedem, hiszem, hogy vannak ilyenek is, de sokan vannak, a kik az ő hatalmi nagyzásuknak, hiúságuknak kielégítését, miniszteri, államtitkári, főispáni és más állásoknak elérését keresik. Hiszen minden attól függ, mennyire bir valaki a hatalomhoz hozzáférkőzni, hogyan birja az ő családi vagy egyéni érdekeit kielégíteni. Ugy kapja meg az illető, vagy a fia, vagy hozzátartozója azokat az anyagi javadalmazásokat, a mint a kormánynak hatalmi köréhez hozzászegődött. A mikor ilyen viszonyok vannak, akkor lássuk be, hogy a parlamentarizmusnak csak hamis formája az, a melyben mi élünk, és hulljon le az álarcz erről a hamisságról. (Élénk helyeslés balfelöl.) Mutassa meg ez a küzdelem azt, hogy itt igenis hatalmi, párturalmi szempontok vannak, a hol a legfontosabb és a legdöntőbb körülmény az, hogy az udvarnak akarata kit deszignál arra az állásra, és kit kelljen követni. Mert gróf Tisza István urnak