Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-389

292 369. országos ülés 1904 január 30-án, szombaton. Ha látom, hogy onnan át mily erős a beavatkozás közösügyes kérdéseinkbe, azt hiszem, csakugyan tanulnunk kellene tőlük és meg kellene fordítanunk az ostor nyelét, és nekünk is annál a kapocsnál fogva, a melyben Ausztriával vagyunk, he kellene avatkoznunk, hogy ezek az ellentétek, a melyek törvényeink közt léteznek és a melyek közjogunknak abszolúte meg nem felelnek, valami úton-módon, nem a mi erőszakos befolyásunkra, de közjogunk erkölcsi hatalmánál fogva változzanak meg. Erre akartam ráutalni, mert erre nagy súlyt helyezek. És, t. képviselőház, azt hiszem, hogy ezen a téren együtt vagyunk mindnyájan, és ez az a tér, a melyen mindnyájan megegyezhetünk. És ha a magyar parlament, illetve a magyar képviselőház most ebben a kényes kérdésben meg tud egyezni, és mint egy ember, tisztességes, tárgyilagos, de igazságokat magában foglaló megnyilatkozásban, akár hogy nevezzük is, bázhatározatban, vagy feliratban megmondja a magáét becsületesen, az, t. képviselőház, csak szerencséje volna a jövőnek, és oly alap, a melyen igazán épiteni lehet, és a melyen eljutnánk a dualizmus helyes lényegéhez, a paritáshoz. Hogy ez az ötnegyed esztendő, mondjuk, nagyobb felfordulások nélkül lefolyhatott, azt én igen szerencsés körülményeknek tulajdonítom. Mindenekelőtt tulajdonítom annak, hogy a harcz — nem ugy, mint 1888-ban — nem vitetett ki az utczára, hanem itt maradt e gyönyörű teremben; és ezt annak tulajdonítom, hogy az elnöki székben és a miniszterelnöki székben oly férfiak ültek, a kik e történeti szükségképen folyó nagy áradatot, mely bizonyosan rombolt volna kint is, mondom, ezt az áradatot kellő korlátok közt tartani tudták. Az elnöki székben ott állott az egyik oldalon az a férfiú, a ki a parlamentben befelé, másrészben a közvéleményben kifelé épen azzal, hogy a küldöttségeket fogadta, megmentette azt a szélsőségektől, másrészt a miniszterelnöki székben az a férfiú ült, a kinek módja volt az áradat másik pártján, itt a parlamentben és fent a koronásai szemben ezt az áradatot helyes mederbe terelve tartani. így fogom én fel a dolgot. Személyeskedésről szó sincs, nem is lehet nálam, óp ezért egyéb megjegyzésektől távol tartom magam, és ép ettől szeretném megóvni és erre szerény szavammal inteni t. képviselőtársaimat, hogy itt Magyarországon, a hol még az apa gyilkosnak is meg kellene bocsátani, ne illessük egymást olyan jelzőkkel, a melyek hozzánk nem illenek. Ebben az egész ötnegyed évi küzdelembm mi volt a legerősebb poziczió ? Feltótlenül a mi ezeréves közjogunk. Ez az ezeréves közjog megteremtette a mi legalkotmányosabb királyunk szivében az alkotmányszeretetet. Az a hitlevél, melyre megesküdött, visszatartotta minden elhamarkodott lépéstől, s ennek a közjognak erőssége olyan, hogy meggyőződésem szerint a dualizmusban is meg fogja hozni a mi erősségünket, helyre fogja állítani a dualizmusnak igazi mérlegét. Mert mit látunk? Meggyőződésem, hogy a pragmatika szankczió teremtette közös birtoklásra vonatkozó dualizmusban az 1867-es alap oly közjogi viszonyt teremtett, melyből a magyar búzának meg fog nőni a jó termése. E tekintetaen fel kell említenem még egy meggyőződésemet, azt, hogy ennek az országnak a török hódoltság daczára szerencséje volt, hogy a Habsburg-dinasztia szárnyai alá helyezkedett, (Ellenmondás a szélsőhaloldalon.) Akármilyen bajok keletkeztek belőle, — és itt főkép a zsoldos hadsereget kellene említenem — ez a nemzet valószínűleg ennek köszönheti, hogy ma is áll. (Zaj és ellenmondás a szélsőbaloldalon.) Olay Lajos: Minden baját és szerencsétlenségét ennek köszönheti. (Zaj.) Smialovszky Valér: E nélkül Lengyelország sorsára jutottunk volna. (Ellenmondás a szélsőbaloldalon.) Lengyelországnak az volt a baja, hogy nem a szomszédságában, hanem a távolban kereste királyait, mindig a távol Francziaországgal rokonszenvezett, és nem helyezkedett azon szárnyak alá, a melyek természetesek, a jó szomszéd szárnyai alá, Én igy fogom fel a dolgot, bár elismerem a történetnek minden igaz eseményét, azt is, hogy ennek a világhatalmi uralkodó-családnak politikája a mi közjogunkkal nem kvadrált, nem tudott azzal semmikép sem kibékülni, hanem iparkodott annyi századokon keresztül amalgamizálni ezt az országot a maga családi politikájával. Ezt el kell ismernem, el is ismerem; de a legújabb történet bizonyítja azt, hogy a dinasztia meg tudott békülni ezzel a nemzettel és belátta, hogy csak ezzel tudja politikáját továbbfolytatni. T. báz! Az a világuralmi család, mely jóformán egész Európában uralkodott, mikor kiszorittatott a német szövetségből, mikor a nagy Napóleon, meg a kis Napóleon amputálásai megestek rajta, akkor bizony még a revanche gondolatától is meg kellene szabadulnia, bár talán még ma sem tud ettől megszabadulni. De nekünk, magyar politikusoknak, azt hiszem, becsületesen, tisztességesen arra kell törekednünk . . . Madarász József: Hogy önállóak legyünk! Smialovszky Valér : . . . hogy a mi közjogi erősségünk által igenis megnyerjük teljes mértékben, nem, csak fejében, de szivében is ezt a dinasztiát. És épen igen t. Madarász bátyámra akarok reflektálni, a ki tegnap igen helyesen mondott valamit, rámutatva hibájára ennek a képviselőháznak, hogy a mi közjogunk alaptételét, ha mindennap csak ennyit is, mindig helyesen kellene említenünk, ha már megemlítjük. Ha a mi, hála Istennek, dicsőségesen uralkodó királyunk mindennap fogja tőlünk, a ma-