Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-387

387. országos ülés 190í január 28-án, csütörtökön. 263 a dinasztiával élünk és balunk, hanem azt mondom, bogy a dinasztiával élünk, de ha lehetetlenné teszi az életet, akkor nem halmik meg vele, hanem élni fogunk tovább. Csak egy politikája lehet Magyarországon a dinasztiának: helyreállitani az önálló független magyar birodalmat. Csehország állami önállóságát megadni, és az osztrák többi népeknek is teljes autonómiát adni, a mint részint állami múltjuknál, részint történelmi egyéniségüknél fogva arra igényt tarthatnak. Csehországnak és Magyarországnak, két szabadságszerető és függetlenségre törekvő nemzetnek királya lenni dicsőségére válik minden uralkodónak. Mind a magyar nemzetnek, mind a cseh nemzetnek történelme tele van irva jeles harezokkal és vitézséggel. Méltóztassék elképzelni, hogy, ha ezt a két nagy nemzetet visszaadjuk önmagának, ha visszahelyezzük régi jogaiba és nemzeti aspiráczióit mind kielégítjük: milyen hallatlan hatalom lesz ez minden veszedelemmel szemben és milyen hatalommá teszszük azt a dinasztiát! Olyan hatalommá, a milyen még soha sem volt eddig. De hogy ilyen politikát csináljunk, arra nem alkalmas ám sem Pitreich, sem gróf Tisza István politikája. Pitreich közös hadügyminiszter ur, a ki, mint egy régi sírból feltámadt múmia, elkezdi a hadsereg régi hagyományainak istápolását dicsérni és gr. Tisza István miniszterelnök, a ki még ellent sem mer neki modani: ezek ugyan ezt a politikát meg nem csinálhatják, ezek ezt a két államot zilált viszonyaikból nyugvó pontra nem viszik ki soha. Ezeknek nem az a törekvésük, hogy uj életet, uj irányt adjanak a nemzeteknek, a hol kulturális és anyagi jólétüket és vagyonosodásukat megteremthetik, nem az a czéljuk, hanem minden törekvésük ezeknek az uraknak abban összpontosul, hogy megmutassák, hogy ők azok a legények, ők azok az emberek, a kik 2, régi, nemzetet és királyt rontó, slendrián politikát feotartják tovább is ebben a két birodalomban, ha máskép nem, hát tüzzelvassal, de fenn fogják tartani. Holló Lajos: Nem pusztul el ez a faj soha! Lovászy Márton: Nem kormányzás ez, hanem fenegyerekeskedés! B. Kaas Ivor: Fenyítő gyerekeskedés! Csávolszky Lajos: A mi politikánk, valljuk meg őszintén, nem egyéb mint önámitás és ámítása az országnak. Bécsben ámítják a miniszter urakat, a miniszterek ámítják a képviselőket, a képviselők^ meg ámítják az országot. (TJgy van! balfelöl.) És az benne a csodálatos, hogy mindnyájan meg vagyunk róla győződve, hogy ámítva leszünk, de szívesen szemet hunyunk az ámítások előtt, mert ha nem hunynánk szemet és világosan akarnánk látni, nohát az egyik nem lehetne miniszter és a másik nem képviselő. (Felkiáltások balfelöl: Főispán !) Pitreich közös hadügyminiszter ur egész naivsággal elmondta a delegáczió albizottságában, hogy Magyarországon az őszszel olyan veszedelmesen alakultak a viszonyok, hogy nem lehetett minisztériumot alakítani. Hogy tehát kormányt lehessen kinevezni, felhatalmaztatott a miniszterelnök ur Bécsben bizonyos kijelentéseket tenni a hadseregre nézve, felhatalmaztatott nem azért, hogy azok rögtön testet öltve, valósággá is váljanak, hanem csak^ azért, hogy megalakulhasson a minisztérium. És az sikerült is: a minisztérium megalakult, a megengedett nyilatkozatok, ígéretek megtétettek és ennek alapján az ellenzék egy nagy része már le is szerelt. Most, mikor arról van szó, hogy hát lássuk azoknak az ígéreteknek érvényesülését, akkor azt mondja Pitreich ur: hohó uraim, ehhez még sok szó fér, egyik része nem is teljesíthető. Ott van pl. az az elv, hogy a magyar csapatokhoz magyar honos tisztek jöjjenek. Ez olyan elv, a melyet el som fogadhatok soha, mondja a közös hadügyminiszter. Tehát most a közös hadügyminiszter ur tisztán, világosan beszél velünk, de nem akarjuk megérteni, mert ha megértenők, a miniszterelnök urnak rögtön ott kellene hagynia székét, a leszerelt képviselőknek pedig újra harczba kellene állaniok. Hogy tehát a miniszterelnök ur ott ne hagyja a székét és a leszerelt képviselők újra harczba ne álljanak, keressünk módot, ürügyet, megnyugtatni magunkat a közös hadügyminiszter nyilatkozatai felett. Találgatjuk, hogy: talán nem is ugy értette ezt a hadügyminiszter, mint mondta, talán nem is ugy volt gondolva, keressük épen az ürügyet csak arra, hogy megnyugtathassuk magunkat általa, sőt már formulát is talált arra a miniszterelnök ur, hogy mikép lehet nekünk a hadügyminiszter beszédében megnyugodni. A formula az, hogy nem emiitette a közjogot, hanem katonai szempontból beszélt. Hogy merjük tehát mondani, hogy közjogilag az ország érdeke ellen van ? Ha engem becsuknak, de kijelentik, hogy szabadságomban nem akarnak befolyásolni, hogy merem én akkor azt mondani, hogy az én szabadságom veszélyeztetve van? {Derültség a szélsőbaloldalon.) Épen igy tett a miniszterelnök ur a hadügyminiszter úrral, épen igy van ez minden téren, igy van ez más kérdésekben is. Az önámitás tartja bennünk a lelket. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Polónyi képviselő ur nem régen, nem utolsó beszédében, a melyre még lesz alkalmam rátérni, hanem egy előbbi beszédében megindokolta, hogy miért kívánták ők elfogadtatni azt a határozati javaslatot, a mely azt mondja, hogy minden jog a törvényhozásban megnyilatkozott nemzeti akarattól függ. Megindokolta, hogy miért terjesztették be és hogy miért helyeznek arra súlyt. Azért terjesztettük azt be, azért helyezünk arra súlyt, azt mondja Polónyi képviselő ur, mert a chlopyi hadiparancsban az uralkodó azt az .álláspontot foglalta el, hogy a