Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-378

378. országos ülés 190í a király nem bizott-e meg bennük? És Bittó, a ki képviselő volt Debreczenben 1848-ban, majd száműzetésbe ment és visszatért és az elnöki székbe ült, az igazságügyminiszteri székbe ült és a miniszterelnöki székbe ült, nem volt-e férfiú, a ki a magyar jog mellett megállott és tárczájáért nem adott fel meggyőződéséből semmit ? Hát ezek és utánuk Wenckheim, a gavallér, mit vétettek hazájuk ellen? Ki tehet nekik a miatt szemrehányást, hogy beadták volna derekukat, meggyőződésüket hazájuk érdekeinek feláldozásával holmi udvari taktikáknak alárendeltek volna? Nem ez volt akkor a hagyomány abban az időben, a melyben én a politikát mint fiatal ember tanultam. És azután következett a miniszterelnök ur atyja, a közjogi ellenzéknek szintén atyja, a ki azon kezdte és azzal került a hatalomra, hogy hét évig háborút folytatott azok ellen, a kiket most emiitettem, hogy azután 15 esztendeig elveinek feladása árán, a bihari pontok megtagadásával az országot kormányozhassa. Ettől kezdve megindult a nemzeti decadence, a melynek a hadsereg kérdésében legfőbb bizonyítéka az a véderőtörvény, a melyet 1889-ben hoztak, (TJgy van! bal felöl) a melyet már megelőzött egynéhány becsempészett kifejezés a »közös hadseregről«, erről, amarról, de ebben az 1889-iki véderőtörvényben már le vannak fektetve és el vannak ismerve mindazok az intézkedések, a melyek Magyarországot megfosztották a saját hadserege felett való rendelkezéstől. Ebben a törvényben már megvolt a 14. §., a mely e nemzetnek alkotmányos jogát vonta kétségbe és akarta elvenni. Az ischlihez hasonló klauzula volt ez, mely Magyarországot az ujonczmegajánlás jogaitói és feltételeinek megszabásától akarta megfosztani. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ez ellen óvást tett Andrássy Gyula, Szilágyi Dezső, a kormánypártnak független része, és engedett a király, létrejött egy beteg kompromisszum, a mely a merényletnek fejét vette, de az ügyet elrontotta. (Helyedét a szélsöbaloldalon.) Paktum volt az is, s azok a paktumok rendesen betegek. De védelmeznem kell Tisza Kálmánt, pedig ez nekem nem hagyományos szokásom. De Tisza Kálmánban volt magyar érzés. Én csak két dologra emlékeztetek. Az egyik csekélység, de az akkor feltornyosult nehézségek mellett mégis jelentékeny vívmánynak mondták és ez volt az »és« szócskának a behozatala. Miért mondják ezt akkor vívmánynak? Mert ugy értelmezték, hogy abban az »és« szócskában a paritásnak az elve jut kifejezésre. Hát mi most mit követelünk egyebet, mint a valóságos paritást, hogy az az »és« szócska valósággá váljék magában az intézményben; nemcsak a kaszárnyák felirataiban, hanem magában a hadseregben legyen meg az az »és«. Ha akkor az Tisza Kálmánnak az elve volt, akkor örököse és fia vonja le abból január 18-án, hétfőn. 13 a konzekvencziákat, valósítsa meg azt a paritást, a melyet ez a kis kötőszó kifejez. (Helyeslések a szélsöbaloldalon.) A másik, a mit meg kell említenem, Tisza Kálmánnak a Janszky-ügyben követett magatartása. (Halljulc! Halljuk!) Tudjuk azt, hogy Janszky tábornok Hentzi sirja mellett tüntetett nemcsak egyszerű kegyelettel, hanem kihivó beszéddel, a mely felháborodást keltett. Szederkényi Nándor: Katona volt az is! nem volt közjogász, csak katona. (Derültség a szélsöbaloldalon.) B. Kaas Ivor: ... és az erre felzúdult közvélemény Tisza Kálmánban nem talált ellenzésre, Tisza Kálmán belátta, hogy a nemzeten és a közjogon eBett sérelem, igazságot követelt és színleg kapott; Janszky tábornok itteni állását elhagyni volt kénytelen, visszament oda, a honnan jött, Ausztriába. Hogy ott előmenetelben és kitüntetésben részesítették, az nem tartozik az elégtétel kérdéséhez, az elégtételt a nemzetnek Tisza Kálmán meghozta. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Holló Lajos: Királyi kézirat jött és az áthelyezés ! B. Kaas Ivor: Igen és ez a kézirat nem párja annak, a melyet Chlopy után gróf Khuen hozott. (Helyeslések a szélsöbaloldalon.) Tisza után Wekerle volt az elődje a miniszterelnök urnak. Természetesen az én elvi álláspontommal Wekerle dicsérete homlokegyenest ellenkeznék, mert én klerikális vagyok. De most a nemzeti felfogásról beszélek. Tudjuk, hogy milyen lelkesedéssel fogadták a közelmúltban Wekerle miniszterelnök-jelöltségét. Várták, hogy ő kapja majd kezébe a szabadelvű párt zászlaját. Mikor aztán ő Felsége megkérdezte, hajlandó-e elvállalni újra a szabadelvű párt vezetését, hajlandó-e a magyar kormányszéket újra elfoglalni, az a férfiú, a kinek ambicziójában senki sem kételkedik, a kinek szabadelvüségében a szabadelvűek mindnyájan hisznek, a ki szavainak kötelező, vagy nem kötelező voltát diplomácziai finomsággal tudja megfogalmazni, az a férfiú a katonai kérdésekben olyan feltételekhez kötötte kormányprogrammját, a melyek sem a chlopyi parancscsal, sem a mostani Pitreich-féle programmal nem egyeztethetők össze, hanem bizonyos tekintetben biztosították volna a nemzet jogos követeléseit. E nélkül még a pénzügyi tárczát sem akarta elvállalni: tehát ennek a katonai politikának a szolgálatára ez a Wekerle nem volt kapható. (Ugy van! bal felől.) Szólnom kell még Szápáryről, a ki a Hentziszobor megkoszorúzása idejében volt miniszterelnök. Akkor leplezték le a Honvédszobrot és Ivánka Imre azt indítványozta, hogy a magyarkormány először jelenjék meg a magyar Honvédszobor leleplezésénél, a mely Budavár bevételét jelképezi, azután Hentzinél és így adjon a paritásnak kifejezést. A miniszterelnök hozzá-