Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-378
8 378. országos ülés 1904 január 18-án, hétfőn. jusson. Azért az első javaslatot visszavonták és egy másikkal helyettesítették.*: Ismét visszatér tehát arra, hogy a véderőtörvénynek már akkor kontemplált revízióját szakaszonkint akarták megcsinálni. A taraczkágyukra kértek először 6000 embert, azután látták, hogy "az nem lesz elég, tehát kérték a 21.000 embert. A póttartalékkal nem boldogultak, áttértek az ujonczlétszámemelésre, általában csak egy esztendőre, de mint nagyon jól tudjuk, — hisz ez a vita kezdetén bőven ki volt fejtve — a háromévi szolgálat mellett ez 66.000 ember beállítását jelenti. Ez volt Széll Kálmán tévedése, ki katonai ügyekkel nem nagyon foglalkozott, ki egészen el volt merülve a kiegyezési tárgyalásokba, s ezeket a katonai javaslatokat passzirozta, mondjuk elnézte. Mikor neki azzal jöttek, hogy itt 6000 ujoncz kell a póttartalékosokhoz, azt mondta: ám legyen a 6000 ujoncz hehiva, hiszen abból Magyarországra csak 42 százalék esik, ezt még megbírjuk. Nem látott a dolog mélyére, más belelátott. Fejérváry nagyon jól tudta, hogy mi a terv. Mikor jöttek azután a nehézségek, hogy módosítani kellett a dolgon és a 21.900 ujonczot kérték, akkor Széll Kálmán ismét bizonyos rövidlátást tanúsított. O azt hitte, hogy csak 21.000 ujonczről van szó és ezzel a katonai kérdés meg lesz oldva, talán hosszabb időre. Csodálkozva vette észre, de már akkor le volt kötve, hogy ezen 21,900 ujoncznak követelése mögött egy nagy-nagy katonai reform terve áll, itt soukal többről van szó, ugy emberben, mint pénzben, hogy itten a katonai politika egy olyan ügyeskedéssel állott elénk, a mely ki akarta játszani a magyar kormánynak és a magyar törvényhozásnak az elővigyázatát. (Ugy van! balfelöl.) (Olvassa): »Ebben a második javaslatban, — úgymond Pitreich — az ujonczjutalék akkép volt kiszámítva, hogy nemcsak a keretek létszámviszonyaiban szűntek volna meg a legnyomasztóbb bajok és lehetővé tétetett volna a tényleges szolgálat teljesítésére vonatkozó kedvezmények sürgősen követelt kiterjesztése, hanem egyúttal biztosítva lett volna az egész tüzérség reorganizáczójának több évre tervezett keresztülvitelei íme, utólag, hónapokkal Széll Kálmán bukása után jön a bevallás, hogy ebben, a kormány s a honvédelmi miniszter által csekélynek feltüntetett reformban, a melyhez a szabadelvű párt szokott könnyelműségével hozzájárult, egy nagyméretű reformtörekvés rejlett, a mely az összes létszámviszonyokat akarta megváltoztatni. Ha önök kételkednek ebben, mert az az önök régi felfogásával homlokegyenest ellenkezik, hát hivatkozom Pitreichra; az csak tudja, hogy mit akartak és tudja azt is, hogy mit akarnak. (Olvassa): »Kitűnt — igy folytatja a közös hadügyminiszter, — hogy megfelelő eredmény csak ugy érhető el, ha az uj véderőtörvényeknek nemcsak alapvonalait, hanem részleteit is megállapítják. Miután tehát a három katonai minisztérium az erre vonatkozó munkálatokat keresztülvitte, a magyar kormány azt a nyilatkozatot tette, hogy a felvetett kérdések emiitett része a véderőtörvény tárgyalásának tartandó fenn, mert csak akkor történhetik azoknak alapos tárgyalása.« Ebben mi válik ki, mi a nevezetes? Az, hogy mikor már a magyar kormány nagy későn tudatára ébredt annak, hogy itt milyen nagyméretű katonai intézkedések szándékoltatnak, az ellentállástól is megriadva, azzal a kéréssel fordult a közös hadügyi kormányhoz, hogy ezeket a kérdéseket most ne bolygassa, ne előzzük meg a véderőtörvény t, halaszszuk ezeket mind el a véderőtörvény tárgyalására, maradjunk meg a provizóriumoknál, gondoskodjunk apró módokról, hogy a jelenlegi státus fentartassék, nehogy azon a közös hadseregen valami csorba essék; és időközileg majd meglátjuk a taraczk-ágyuknál, itt-amott, a delegáczióban, hogyan tudunk segíteni azokon a bajokon és hiányokon, a melyek ezen hadsereg mostani állapotát katonailag is tarthatatlannak tüntetik fel. (Olvassa): »Igy jutottunk azután odáig, hogy kormányválságból kormányválság lett, mig ismét uj kormány neveztetett ki; ez felhatalmaz tátott, hogy a diskusszióban forgott legfontosabb katonai, hadügyi kérdésekről nyilatkozatokat tehessen*. Hát ez a jelenlegi állapot. A kérdésnek ilyen fejlődése odavezetett, hogy a katonai reformot, a véderő revízióját igenis elhalasztották, — hiszen már a múlt őszre lett Ígérve, — a szükségleteket apró, provizórikus intézkedésekkel, rendeletekkel, a póttartalékosok behívásával, a kiszolgált katonák visszatartásával igyekeztek valahogyan pótolni és helyreütni, de hogy megnyugtassák a magyar közvéleményt, hogy elaltassák a t. szabadelvű pártot és a függetlenségi pártot, (Igaz! Ugy van! a ssélsöbaloVlalon.) hát az uj kormánynak felhatalmazást adtak bizonyos nyilatkozatok megtételére. Ezekbe a nyilatkozatokba foglalták össze azt, hogy majdan ebben a véderőtörvény ben mi lesz nemzeti szempontból vívmány. Ennek annyira megörültek a magyarok, hogy szinte belerészegedtek az örömbe. De a mámor elfoszlott, a nehézségek újra feltűntek és Ausztriában a Körber, Pitreich és mások által tett nyilatkozatok felnyitották a nemzet szemeit, az önökéit is, mert ugyan ki van önök között olyan, a kit a miniszterelnöknek Pitreichóval azonos utolsó beszéde meggyőzött volna arról, hogy csakugyan és valóban az a politika, a melyet Pitreich kifejtett ós részletezett, megfelelt akár az önök katonai programmjának, akár a nemzet jogos óhajtásainak. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Senki sem fogja mondani, hogy igen. Legfeljebb a kényszerűség álláspontjára helyezkedhetnek, a midőn azokat megszavazzák és e kénytelenségnek elfogadása a lemondás politikája.