Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-377

362 377. országos ülés 1904- január 16-án, szombaton. De érdekes az a felfogás és terminológia is, a mely jelentkezik ott, a hol a közös hadügyminiszter ur az 1868. évi, gyakran emlegetett, császári és királyi rendelet végrehajtásáról szól, és a hol kijelenti, hogy ennek a végrehajtása a hadügyminisztérium diskréczionárius jogát képezi; kijelenti egyúttal azt is, hogy ő abba sohasem fog beleegyezni, hogy a magyar honosságú tisztek a magyar ezredekbe helyeztessenek át, vagyis hogy ezekre nézve bizonyos territoriális megkötöttség elismertessék. Itt feltűnő, hogy a hadügyminiszter ur ezt a kifejezést használja: »Heimats-Zuständigkeit« és nem az állampolgárság: "Staats-Angehörigkeit«, vagy »Staats-Bürgerschaft« kifejezéseket; tehát az »illetőség« szót használja, mintha egy nagyobb egészben, a mely talán az ő fogalmi körében létezik, volna egy ilyen megkülönböztetett magyar »Heimats-Zuständigkeit« és egy cseh. lengyel, osztrák és horvát »Heimats-Zuständigkeit«. Hiszen, t. képviselőház, még a legnagyobb elnézéssel és türelemmel is olvasva és vizsgálva ezt a beszédet, el kell szörnyűködnünk a felett, hogy a hadsereg legfelsőbb vezetője, a hadügyminiszter beszédében milyen közjogi fogalmakkal operál. (Ugy van! Ügy van! a baloldalon.) És ezzel szemben milyen álláspontot foglal el a magyar kormány ? A helyett, hogy — a mint elvárná tőle minden magyar törvény- és alkotmánytisztelő ember — visszautasítaná ezen helytelen kifejezéseket, és, ha már nem akar rosszindulatot és czélzatos ferdítést feltenni a hadügyminiszter részéről, legalább konstatálná azt, hogy a hadügyminiszter beszédében súlyos tévedés, a közjogi állapotoknak teljes félreismerése foglaltatik, — mondom — e helyett a miniszterelnök ur még védelmére kel a hadügyminiszternek, annak botlásait saját testével és kijelentéseivel fedezi, sőt még tovább is megy, annyira, a mennyire soha, még mi ezen az oldalon sem, vártuk tőle, nevezetesen pártfogásába és védelmébe veszi a hadsereg hagyományait, azokat a hagyományokat, a melyekre a hadügyminiszter ur olyan sok önérzettel és bizonyos büszkeséggel hivatkozott. Hát csakugyan léteznek ezek a hagyományok, t. képviselőház ? Csakugyan jogosan lehet azt mondani, a mit a miniszterelnök ur a legutóbbi napokban egyik beszédében mondott, a midőn kijelentette, hogy egy olyan hadseregben, a melynek több százados múltja van, fordulnak elő dicsőséges és gyászos emlékek, és egy ilyen hadseregnek ilyen vegyes hagyományai vannak ? A miniszterelnök ur e kijelentésével megerősitette azt, a mit mi igen gyakran vetettünk a hadsereg szemére, s a mit a túlsó oldalról mindig tagadtak, hogy t. i. ez a hadsereg még mindig nem szakított a régi czézárizmusnak és abszolutizmusnak azzal a szellemével, a mely az 1867-iki kiegyezés előtt fennállott. Ugy tudom, hogy a hadsereg 1867 óta a kiegyezés értelmében és szellemében egy uj szervezésen ment keresztül; azóta az a hadsereg az általános védkötelezettségre fektetett néphadsereggé lett, az tehát nem a különböző népek és nemzetek hadserege többé, mint a hadügyminiszter ur mondja, hanem a nép, az államalkotó nemzet által fenntartott hadsereg, (TJgy van! balfelöl.) a mely alkotmányos ellenőrzés alatt áll. A hadsereg tehát egyáltalán nem hivatkozhatik több százados múltjára, mert mihelyt azzal áll elő, hogy neki több százados a múltja, a melynek hagyományait mi is tartsuk tiszteletben, (Mozgás jobbfelöl. Halljuk! a baloldalon.) s a mely hagyományok azon hadsereg tisztikarát lelkesítik és vezetik: akkor a legmerevebb ellentállás álláspontjára kell helyezkednünk. (Ugy van! balfelöl.} mert az a hadsereg akkor a Caraffák, a Basták, a Montecuccolik hadserege le egészen Haynauig; (Ugy van! balfelöl.) akkor ez a hadsereg azonos volna azzal a hadsereggel, a melynek hagyományai tudomásunk szerint abból állottak, hogy Magyarországon zsákmányolta, rabolta a föld népét és küzdött e nemzet joga ós törvényei ellen. (Ugy van! balfelöl.) Ha azzal a hadsereggel azonosítja magát a mai hadsereg, akkor számára sem ujonczot, sem semminemű más áldozatot egy önérzetes magyar törvényhozás megszavazni nem fog. (Ugy van! balfelöl.) Micsoda igazság van abban, hogy ők önérzettel és büszkeséggel hivatkoznak a hadsereg hagyományaira, sőt tőlünk is e hagyományok iránt tiszteletet követelnek? Hát csak a tiszt uraknak, csak a generálisoknak, csak Pitreich hadügyminiszter urnak vannak szent és dicsőséges hagyományai a hadsereg múltjában, de annak a szegény magyar közvitéznek nem szabad legszentebb, legdrágább nemzeti hagyományaihoz és történelmi emlékeihez ragaszkodnia ? (Helyeslés balfelöl.) Kérdem, hogy azokat a szegedi katonákat, a kik Kossuth Lajos szobrára letették a kegyelet koszorúját, miért itéli el a hadbíróság nyolcz hónapi várfogságra ? Ugron Gábor: Mintha loptak, raboltak volna! Kubik Béla: »Meuterei« ! Okolicsányi Lászlő: A tiszt urak és a generálisok hagyományait és a mi nemzeti hagyományainkat én mindig bátran oda merem állítani az emberiség és a történelem erkölcsi szempontból itólő bírói széke elé. A mi hagyományaink és a hadsereg hagyományai találkoznak azokban a küzdelmekben, a melyekre néhány nappal ezelőtt a miniszterelnök ur mutatott rá, mikor azt mondotta, hogy sajnálatos félreértések okozták annak idején a viszályokat a nemzet és a király között. Ezek a sajnálatos félreértések néha nagy küzdelmekre vezettek, a melyek mindig gyászosak, károsak és végzetesek voltak ugy a nemzetre, mint a királyra nézve is. Ebben a beszédében nagyon szép szavakkal emlékszik meg a