Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-374

292 37Í. országos ülés 190b január 13-án, szerdán. különösen ott, a hol olyan birákról van szó, a kik végső fórumban határoznak, a kiknek teljes függetlensége tehát egy nemzet jobb jövendőjének is biztosítékul kell, hogy szolgáljon. Magam részéről általában véve az állami tisztviselők függetlenségét az ideális állapotig megközelíteni óhajtanám, s ezen a területen én azon meggyőződésben vagyok, hogy a függetlenségnek az anyagi helyzet javítása csak egyik tényezője, a másik, talán ennél is hatalmasabb tényezője az erkölcsi függetlenség, melyet minden beavatkozástól meg kell óvnunk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Rendkívül sajnálom, hogy ezzel a fizetésemeléssel kapcsolatosan nem fekszik a ház előtt az a szolgálati pragmatika, a mely a tisztviselőknek a páriából állami polgárrá való előléptetését biztosítaná és lehetővé tenné, hogy az a tisztviselő a saját politikai meggyőződését mindenkor és minden kormánynyal szemben függetlenül nyilváníthassa. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A mai állapot, a hol egy tisztviselőnek előléptetése vagy áthelyezése tisztán a szeszély és önkény azon mértékétől függ, melyet egyik vagy másik kormányférfiu alkalmazni jónak lát, nem az a helyzet, a mely a tisztviselőknek függetlenségét biztosítaná és képessé tenné őket arra, hogy a szolgálatot ugy teljesítsék, a mint az a közjóra szükséges volna. Ha nem ezen stádiumban kerül elő ezen javaslat, én ezen javaslatnak elfogadását egyenesen ahhoz a feltételhez akartam kötni, hogy a kormány a szolgálati pragmatikának haladéktalanul való előterjesztésére köteleztessék, és pedig záros határidő alatt, mert igy ez a fizetésemelés nem a függetlenség garancziája, hanem egyszerűen egy alamizsna azok számára, a kik továbbra is rabszolgái maradnak a kormánynak, vagy egy főispán szeszélyének, Én azon tudatban vagyok, hogy a dolog csakugyan egy részlettörlesztés, semmi egyéb, s a mig a szolgálati pragmatika előterjesztve nincs, én ennek a gyakorlatban való hatását nem vagyok képes nagyra becsülni és nem is vagyok hajlandó nagy hozsannákat zengeni ezen javaslatnak. Ez volna princzipiális megjegyzésem a javaslattal szemben. Vannak gyakorlati megjegyzéseim is, de ezeknek részletes tárgyalásától tartózkodom. Elsősorban kellene felemlítenem azt, a mit Nessi t. barátom csak általánosságban érintett, hogy a birói karnak helyzetén lényegesebben, és pedig ugy kellene javítani, hogy a t. igazságügyminiszter ur ne üljön aggodalomteljesen abban a szókben, vájjon nem üti-e fel minden pillanatban a fejét ismét egy megvesztegetési per, a mely a felső és alsó fórumo-. kon egyaránt kezdte megingatni a közvéleményt nz igazságszolgáltatásba vetett hitben. Nem szólok azon esetekről, melyek nyilvánosságra kerültek, de, fájdalom, a magyar igazságszolgáltatás területén a hangosan megnyilatkozni nem merő közvélemény ós settenkedő gyanú sokkal többet tud, mint a mi nyilvánosságra kerül arra vonatkozólag, hogy, fájdalom, a birói karnak legnagyobb része a legfontosabb anyagi szükségleteit nem képes beszerezni, ugy, hogy szinte csoda, hogy még azon az erkölcsi szinvonalon maradt meg, a melyen ma tényleg áll. De másrészt azonban a szertelen követelések teljesítésére sem vagyok hajlandó vállalkozni, mert egy államban, mint Magyarország, a hol a kivándorlás eleven bizonyítéka annak, hogy itt nem a jólét, hanem a szükség uralkodik, igenis jogosnak és helyesnek tartom azoknak a korlátoknak megvonását is, a melyek az adófizető polgároknak adóképességét védelmezik, mert mit ér a fizetések szertelen emelése és mit ér a szertelen bürokrácziának túltengése akkor, ha ezekkel az intézményekkel meg találjuk támadni magát az adóképességi alapot és akkor aztán egyszerre lesz egy polgárság, a mely nem képes^a tisztviselők igényeinek megfelelni. En e helyen köszönetttel adózom Neményi Ambrus t. képviselőtársunknak röpiratában közzétett azon figyelmeztetéseért, hogy vigyázzunk, mert Magyarország ma is már hivatalnok-állammá lett és a bürokráczia túltengésében sínylődik, ugy hogy ma már a tisztviselői kar létszáma Magyarországon csakugyan nem áll arányban még a lélekszámmal sem, annál kevésbbé áll arányban a magyar nemzet vagyoni képességével. T. képviselőház! A tisztviselői fizetés rendezésének kérdése oly nagy, oly mélyreható szocziális kérdés, hogy valóban érdemes lett volna felette egy napon túl terjedő vitában is szinczerizálni és illetve felette komoly érvekkel tárgyalni. Most azonban, nehogy abba a gyanúba essem, mondom, hogy másoknak számadásait akarom keresztezni, csak még két megjegyzésre szorítkozom. Az egyik az, hogy már a fizetési pótlék kiutalványozásánál felmerült az a panasz, hogy azok a vármegyei tisztviselők, a kik mint választott tisztviselők abba a szerencsés helyzetbe jutottak, hogy az u. n. egyszerűsítési javaslatok alapján egy vagy másfél esztendeig Mahomed koporsójaként ég és föld között lebegtek, hogy t. i. sem nem voltak állami tisztviselők, sem nem voltak vármegyei tisztviselők, hanem disponibilitásba helyezett tisztviselői voltak az államnak és csak most, gondolom, január elsején lettek az állam által a státusba bevonva, a kiutalványozott pótléktól azért estek el, mert pro praeterito nem járhatott nekik az a pótlék azért, mert akkor még nem voltak állami tisztviselők, ma pedig azt felelik rá, hogy miután csak január elsejével lettek állami tisztviselők, természetesen pro praeterito ilyen igényeket nem támaszthatnak. Ez kiáltó igazságtalanság azokkal az emberekkel szemben, a kik, habár átmeneti időszakban, de tényleg állami funkcziőkat és állami szolgálatokat teljesítettek. Hogy miként gondolkozik a t. pénzügy-