Képviselőházi napló, 1901. XX. kötet • 1903. november 30–deczember 23.

Ülésnapok - 1901-359

35y. országos ülés 1903 deczember 18-án, pénteken. 291 Ily körülmények közt valóságos gúnyja a sorsnak és történelemnek, hogy ezek az állapotok még ma is fennállanak. De mi félünk az összeütközésektől és a veszélyektől, a melyek abból állhatnak elő, ha a dinasztia és a nemzet erőforrásai összeméretnének. Igen, félünk az összeütközésektől és a veszedelmektől, de nem a nemzetet féltjük, hanem féltjük önmagunk létét és parlamenti helyzetét, mert látjuk azt, hogy itt a parlamenti állások sorsa a hatalom kezébe van letéve, annak a kezébe, a kit a dinasztia a rendelkezés jogával ideküld. Itt vannak kotteriák, a melyek rendelkeznek a mandátumok fölött és azok vannak veszélyeztetve, azért kell megegyezést és megalkuvást keresnünk nehéz helyzetekben is a hatalmon lévő egyénekkel. Ezek a veszélyek, a melyek bennünket fenyegetnek. Ha azután a hatalom látja azt, hogy egy ember idejöhet, a kiben a hatalom is látja az eszközt és a kiben önmagában is vannak vágyak, a melyeket kielégíthet pozicziójának elfoglalásával, ha látják, hogy ehhez nem kell más, csak a lelkiismeredenségnek az a foka, a mely keresztülgázol a töi vényeken és házszabályokon és megfélemlíti a pártokat és az ellenzéket: akkor a hatalom szempontjából káros és helytelen volna, ha mindent el nem követne arra, hogy letörje az ilyen ellenzéki ellenállást az erőszak, a megfélemlítés minden eszközével és olyan berendezkedést csináljon, a mely lehetetlenné teszi az ellenállás szervezését jövendő idők számára is. De ha udvari politikát követ a hatalmon lévő párt, ez még érthető. Nem helyes, de érthető, mert az udvari hatalom előnyeiben osztozik, azokat élvezi, csak arra számit és csak erre számit. Azok a mérhetetlen állások, a melyek kínálkoznak a távolabbi időkben is, megvesztegetik a lelkeket és a kishitüeket eltérítik a nehezebb utak követésétől. Az udvari pártok sorsa az alárendeltség, a midőn lelkiismereti szabadságuktól és meggyőződésüktől kénytelenek eltérni az udvar akaratának szolgálatában. De ha az ellenzékiek is az udvar akaratát követik, ha egyszer a katonai kérdésekben szempont az, hogy az udvar nem akarja, az anyagi téren, a vámtételeknél pedig szempont az, hogy hiába élt az uralkodó, ha azonban változás történik, akkor megrögződik az összes köztevékenység és elfeledkezünk arról, hogy mi tulajdonképen egész lényünket, egész hivatásunkat tagadjuk meg, mert mi a nép akaratát képviseljük szemben az uralkodó akaratával, a nemzet képviseletéül küldettünk ide és nem az udvari akarat képviseletére, (Ugy van! a haloldalon.) És ha lehetnek összeütközések a nemzet és az udvar akarata között, épen ez az alkotmányos életnek rendes folyamata, hogy ilyen összeütközések keletkezzenek. A hol nincs meg ez, ott gyengeség van. A hol ez nincs, ott a nemzeti akarat kihalt és kiveszett, mert nem mer szembeszállni az udvari akarattal és inkább megtagadja létét, megtagadja egyéniségét, semhogy ezt az összeütközést elhárítsa. De vájjon, ha ilyen összeütközések keletkeznek, az veszélyeket rejt-e magában a nemzetre nézve? Hiszen a fejedelem és a nemzet akaratának összeegyeztetésére megvannak az alkotmányos intézmények. Ott vannak a feliratok, ott a vétó-jog, ott van az ujabb felirat és ujabb elhatározás és megvannak e mellett a kiegyenlítéseknek alkotmányos formái, azoktól még összeütközések és veszélyek nem keletkezhetnek, mert ez ugy volna, mintha a világ összeomlását jósolná meg valaki egy szál gyufának meggyújtásából. Az által nem rombolódnak össze közrendi és alkotmányos intézményeink, ha egyszer a nemzeti akarat az uralkodó akaratával összeütközésbe jön, mert ebből győzelmesen csak egynek lehet kikerülni; nem az előítéleteknek, nem a családi felfogásnak és elfogultságnak egy 19 milliónyi nemzettel szemben (Ugy van! a baloldalon.) nem, egyesegyedül a jognak és a törvény erejének lehet győzelmesen kikerülni és ha az ledönti az uralkodó előítéletét és azzal szembeszáll: akkor ennek mégis érvényesülnie kell, mert az igazság ós törvény ereje az, a mely ebben az irányban uralkodik és győzedelmeskedik. (Ugy van! a baloldalon.) De bíráljuk meg ezeket az engedményeket abból a szempontból, hogy az uralkodó akaratában változást előidézni képeaek-e? Ebből a szempontból bocsássanak meg, ha némileg az illetékességi kérdést is felvetjük az engedmények horderejéaek megvilágításánál. Erre, legalább elsősorban, jogczimmel nem azok birnak, a kik nem küzdöttek ilyen czélért, a kik ennek jelentőségét és horderejét a nemzetre kihatólag fel nem ismerték, azt zászlójukra nem írták, sőt ellenkezőleg, azzal a harcznak minden fázisában szemben állottak, a kik azt elitélték a küzdelem első részében, elitélték annak második fázisában és elitélik ma is, a kik ezeket csak mint szerencsepénzeket tekintik, azt mondván, hogy ime, találtunk, hasznot hoztunk, eredményeket értünk el, bár mi nem küzdöttünk azokért, mégis mint szerencse- és talált pénzeket ők is elfogadják. Bocsássanak meg, de az engedmények horderejének elbírálásánál az elsősorban való illetékesség azokat illeti meg, a kik a küzdelemben elsősorban résztvettek, a kik tudták annak a nagy czélnak horderejét és jelentőségét a kik azon eszközöket a nemzet felbátoritásánál a nemzetnek hadisorba való állításánál felhasználták. Ezek fogják megbírálni legilletékesebben azt, vájjon ezek a kérdések és engedmények fedik-e azon czélokat, a melyekért ez a harcz lefolyt. (Ugy van! a baloldalon.) Ha az illetékességi kérdést nem tekintjük is és kizárólag csak a tárgyilagosság szempontjából veszszük, nem lehet mellőzni azt, hogy ezeket az engedményeket nemcsak mi, hanem a S7*