Képviselőházi napló, 1901. XX. kötet • 1903. november 30–deczember 23.

Ülésnapok - 1901-357

557. országos ülés 1903 deczember 12-én, szombaton. 239 Visszatérve erre a gazdasági helyzetre, itt van egy budapesti magyar lap, a mely a következőket mondja (olvassa): »A deczember első vasárnapjára hirdetett gyűlés, melyen a főváros polgárainak pártkülönbség nélkül tiltakozniuk kellett volna; az obstrukczió ellen, szerencsésen elmaradt. Ámde az elmaradás nemcsak azért mondható szerencsésnek, mert a függetlenségi párt leszerelt és igy a parlamenti tanácskozások rendes menete biztosítottnak látszik. Mi egyéb oknál fogva is örülünk, hogy a Vigadóban szónoklatok nem tartattak. Meggyőződésünk ugyanis, hogy ez a gyűlés hozzájárult volna ama téves felfogás terjesztéséhez, hogy a nyomasztó közgazdasági helyzetnek ugy a fővárosban, mint a vidéken kizárólag az obstrukczió az oka. Ezt a nézetet nemcsak azok a politikusok hangoztatják, kik az ellenzékkel szemben minden lehető és lehetetlen argumentumot harczba vinni szokták, hanem a társadalom komolyabb elemei is, sőt ez a nézet az alsóbb rétegekben is elterjedt. Saját fülünkkel hallottunk például egy vendéglőst panaszkodni, hogy üzlete az obstrukczió miatt pang. Az emberekben sok van a szájkó-természetből: értelmetlenül ismétlik azt, a mit másoktól unos-untalan hallanak. Az a vendéglős is nem a saját esze után okolta az obstrukcziót a maga bajáért, hanem mert a parlamentben és a sajtó egy részében azt hangoztatták, hogy minden közgazdasági baj a parlamenti tanácskozás megbénulására, illetőleg az ex-lex állapotra vezetendő vissza. Nem lehet tagadni, hogy a rendes költségvetés nélküli kormányzat visszahatással van az állam gazdasági helyzetére is, de közgazdasági helyzetünk súlyos volta még sem ebben leli magyarázatát. Mert ha igaz volna, hogy a gazdasági, ipari és kereskedelmi fellendülésnek csak az obstrukczió állotta útját, akkor logikailag az következnék, hogy a normális politikai viszonyok helyreálltával nyomban fellendülésnek kell mutatkoznia. A csalódás nem fog sokáig váratni magára. Különösen a fővárosi polgárságnak alkalma lesz meggyőződni, hogy akár béke honol a honatyák közt, akár harcz dul, Budapest közgazdasági viszonyai nem változnak: az ipar tovább is csak tengődik, a vállalkozási szellem ólomlábakon jár és ennek következtében ijesztően nagy a munkátlanok száma. Ez a baj már régibb eredetű. Megvolt már akkor is, mikor a politikai látóhatáron semmi felleg nem gomolygott. Az elfogulatlan vizsgáló okát tudja adni. Ez az ok a tőke közönyössége a gazdasági élettel szemben. Tudvalevő, hogy Magyarországon elenyésző kis számmal vannak nagy tőkepénzesek. A tőke a bankokban és a pénzintézetekben halmozódik fel, ezek pedig egyre ridegebben elzárkóznak az ipari vállalkozások hiteligényei elől. Tisztelet a kivételeknek, de a legtöbb pénzintézet csak abban az esetben hajlandó támogatni vagy létrehozni egy uj vállalatot, ha uzsorahasznot szerezhet magának. Az utóbbi évek folyamán több oly iparvállalat kénytelen volt üzemét beszüntetni, a melyeket a pénzintézetek működésben tarthattak volna, ha kellő hitelt nyitnak vala számukra«. A mint látni méltóztatik, egy fővárosi újság irja ezt akkor, a mikor önök az obstrukcziót azzal vádolják, hogy Magyarország gazdasági fellendülését akadályozza. A múltkor küldöttségek jöttek a vidékről és arra utasítottak minket, hogy küzdjünk a magyar nyelv érvényesítéséért a hadseregben, mert elérkezett már annak az ideje. A közhangulat megnyilatkozott akkor azokban a küldöttségekben, de mostan nem jött egy küldöttség sem, nem érkezett egyetlenegy felirat sem hozzám, sem más politikai barátaimhoz, a mely azt mondta volna, hogy szüntessük be a harczot. Sőt ellenkezőleg kértek, biztattak minket, hogy folytassuk azt, mert csak most remélhetünk sikert és eredményt. (Helyeslés a szélsobaloldálon.) Mi híven akarjuk teljesíteni választóinknak tett Ígéreteinket, mert nemcsak akkor akarjuk képviselni választóinkat, a mikor szavazataikat adják ránk, hanem akkor is, a mikor szükségük van ránk, a mikor szükség van arra, hogy itt a külvilággal és Ausztriával szemben képviseljük a magyarságot, (Ugy van! halfelöl.) Azt kívánnák önök mitőlünk, hogy épugy cselekedjünk mint önök? Hiszen akkor nem volna köztünk politikai különbség! Akkor oda sorakoznánk mi is a kormány háta mögé. A mint mi tiszteljük önökben azt a meggyőződést, mikor önök nekünk azt mondják, hogy ezt a harczot most hagyjuk abba, ép ugy tisztelni kell önöknek bennünk azt a meggyőződést, hogy mi ettől a harcztól sikert várunk. Mert azt elképzelhetik, hogy ezt a harczot, a melyet mi most folytatunk, igazán önmegtagadással és önzetlenül visszük. Hogy lesz-e eredménye, arra nézve eltérők a vélemények. Önök azt diktálják nekünk először, hogy hiszen van eredmény, mert a miniszterelnök ur hozott engedményeket, másrészről meg azt mondják, hogy hiszen nem lehet sikere, mert már a király nyilatkozott. Hát vagy az egyik, vagy a másik. Én azonban sem az egyiket nem követem, sem a másikat, hanem haladok azon az utón, a melyen elindultam. Mi nagy ideálokért vettük fel a harczot; tudtuk, hogy ezer meg ezer akadály fog előttünk tornyosulni, de ezeket az akadályokat egyenkint fogjuk leküzdeni és azért most sem adjuk fel a reményt, hogy harczunk sikerre fog vezetni. A siker mértéke már nem tőlünk függ, az önöktől is függ és annál nagyobb lesz a siker, minél jobban ki fognak tartani önök, nem mint eddig a tagadásban, hanem a nemzeti jogok érvényesítésére való törekvésben. Hiszen mindig azzal hitegetnek bennünket, hogy majd az uj véderőjavaslatnál lesz alkalmuk min-