Képviselőházi napló, 1901. XX. kötet • 1903. november 30–deczember 23.

Ülésnapok - 1901-354

152 354. országos ülés 1903 deczember 9-én, szerdán: letes tájékozatlanságban szenvedett. Mert tisztán ennek volt a következménye, hogy az ő vállalkozása, a mely talán a legjobbat, legőszintébbet kívánta Magyarország javára, kudarczot vallott; tisztán azon körülményen múlt az, hogy ő a magyarországi viszonyokat nem ismerte. Azért tett a maga részéről is oly nyilatkozatokat, a melyek elvégre még Kubinyi Géza t. képviselőtársamat sem elégítették ki. (Derültség a baloldalon.) Akkor azután a bécsi vezető politika teljesen elvesztette a fejét, és azt hitte, hogy most már ennél is erősebb kézre kell bizni Magyarország megrendszabályozását, s itt követte el a legnagyobb és legvégzetesebb hibát, a mikor oly intranzigens emberre bizta Magyarország sorsának az intézését, mint a minőnek tipikus alakja, gr. Tisza István. (Halljuk! Halljuk ! a baloldalon.) Mert, t. ház, én oly nézetben vagyok, a mely, azt hiszem, mindnyájunknak kellene, hogy nézete legyen. Ismerjük ugyanis a magyar nép vérmérsékletét. Nagyon jól tudjuk, mi történik akkor, ha valaki idegen létére, vagy mondjuk: előkelő idegen létére betéved valamely korcsmába és ott neki gyürkőzik és azt mondja, majd meglátjuk, hogy ki a különb legény a csárdában! Hamarosan tisztában lehetünk azzal, hogy Magyarországon az ilyen ember milyen sorsra jut. Arra a sorsra jut, a minőre a t. miniszterelnök ur jutott volna, hogyha azt az erőszakos politikát, a melyet itt a házszabályok megsértésével inaugurált, folytatta volna. A lába nem is érintette volna a földet, ugy vettetett volna ki a korcsmából, (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) mert a magyar vérmérséklettel nem egyezik meg, hogy ilyen módon lépjen fel valaki abban a csárdában, a melyben magát is otthonosnak érzi. Még egy dolgot, azt a fogalomzavart óhajtom kifejteni, a melyben igen sokan nemcsak a házon kivül, de a házon belül is leiedzenek, hogy mindig együtt emlegetik a vezényleti és szolgálati nyelvet. Ez nagyon is megkülönböztetendő két fogalom, mert én elképzelem azt, hogy lehet a vezényleti nyelv más nyelv, pl. a német, azonban a szolgálati nyelvre nézve mindenesetre megvalósítható, hogy az magyar legyen, még abban az esetben is, ha azt mondják, hogy a vezényleti nyelv meg nem változtatható, a mit azonban a magam részéről szintén kétségbevonok, mert a vezényleti nyelv ép ugy, mint a szolgálati nyelv minden, a szolgálatra való érdek tekintetbe vételével nem lehetetlen, hogy magyar legyen. Ez nem a magam meggyőződése egyedül, hanem én nagyon sok vezérkari tiszttel beszéltem, a kik ismerik a helyzetet és mérvadók e tekintetben, a kik egész őszintén kijelentették, hogy semmiféle nehézséget nem látnak abban, hogy necsak a szolgálati, de még a vezényleti nyelv is magyar legyen. Ebből én azt a meggyőződést merítettem, hogy itt valószínűleg nem is annyira a praktikus keresztülvihetőség szempontja a vezérlő elv a hadügyi kormányzat részéről, mint valószínűleg politikai nehézségek, és abban a pillanatban, a midőn arra a meggyőződésre jutottunk, hogy e kérdésnek megvalósítását tisztán csak politikai nehézségek okozzák, akkor egészen tisztában vagyunk azzal, hogy e politikai nehézségek a legkönnyebben eliminälhatók, csak meg kell lenni a készségnek arra, hogy tiszta alapra helyezkedjünk és ebből bíráljuk el ezen kérdés megvalósítását. Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagyunk azzal, a kik a 67-es alapon állunk, hogy az 1867-iki kiegyezésnek az alapgondolata a teljes paritás. Akkor nem jöhetnek nekem politikai kifogásokkal és ezekből eredő nehézségekkel a tekintetben, hogy a vezérleti és szolgálati nyelv magyarrá tétele nem lehetséges, mert a paritás alapján ez tökéletesen keresztülvihető kell, hogy legyen. Abban a pillanatban, midőn egy 67-es alapon álló ember azt mondja, hogy ez a 67-es alapon kivihetetlen, akkor ezen alapot kirúgta a lábai alól, (Igaz! Ugy van ! balfelöl.) és tápot nyújt azoknak, a kik ezen alapot megtagadják. Ezért sajnálom én a legőszintébben, hogy bárki a 67-es alapon állók közül ily véleményt nyilvánít és ehhez csatlakozik. Azon politikai kifogás, a melyet Ausztriában különösen hangoztatnak, hogy ha a magyaroknak megadatik a magyar szolgálati és vezényleti nyelv, akkor ezt ugyanolyan joggal követelhetik a csehek, szlovének, meg nem tudom micsoda különböző fajtájú osztrák honpolgárok : akkor ez tökéletesen igaztalan, helytelen alap, ez szintén megtagadása a 67-es alapnak, mert a paritás, a dualizmus tökéletesen kizárja azt, hogy Ausztria egyéb nyelvű honpolgárainak ép olyan jogokat lehessen deklarálni, mint a milyenek a paritás, a dualizmus alapján csak kizárólag a magyar államot és Ausztriát illetik meg. Miután Ausztria-Magyarországnak kiegyezése és szerződése egymással alkotmányos alapon, a 67-es kiegyezés alapján csakis a paritás alapelvén épült fel, vagyis csak két egyenlő jogú szerződő felet ismert, Ausztriát és Magyarországot, ugyanakkor, a midőn az egyik szerződéses államnak a saját állami nyelvéről van szó, nem más nyelvről: akkor, azt hiszem, nem áll senkinek sem jogában megtagadni azt, hogy ez a paritás elvénél fogva igenis lehetséges, a nélkül, hogy ezt ugyanezen az alapon bármely néptörzs megkövetelhetné. Szólottam már a t. miniszterelnök ur egyéniségéről, mert szükséges volt erről beszélnünk, a midőn egy bizalmi kéréssel jött a parlament elé, mert akkor, mikor nincs indemnitás, egy másik kérdésnek felvetése válik bizalmi kérdéssé és akkor nekünk azt a rendszert, a melynek ő a képviselője, okvetlenül szükséges bírálnunk azért, hogy tökéletesen tisztázva álljon a helyzet előttünk, vájjon az a kormány, a melynek ő a