Képviselőházi napló, 1901. XX. kötet • 1903. november 30–deczember 23.

Ülésnapok - 1901-353

353. országos ülés 1903 deczember 7-én, hétfőn. 111 képes olyan kabinetet találni, a mely az ő intenczióit a nemzettel szemben képviselni lett volna hajlandó. Egyetlenegy akadt végre, és ez gr. Tisza István, a ki ennélfogva Isten, világ és a történelem előtt a nemzet czéljainak, vágyainak reeghiusulásáért viseli a felelőséget. (Taps a szélsöbaloldalon.) Mondottam, t. képviselőház, és azokból a nyilatkozatokból, a melyeket felolvastam, világosan áll előttünk, hogy a t. kormány, a mig egyrészről ezt az alkotmányos felelőséget, t. i. az uralkodó fedezését, ekként elmulasztja, addig másrészt ugy áll előttünk, mint a militarizmus túltengésének megtestesülése. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Itt felmerül az a kérdés, hogy mint van az mégis, hogy épen ez a kormány, a mely hivatva van a katonai követeléseket képviselni, u. n. nemzeti vívmányokat hoz. Ennek az a magyarázata, hogy a kormánynak rendeltetése a nemzetnek elhamvadt áldozatkészségét valami úton-módon, bármilyen eszközökkel életre kelteni. Azok a nemzeti vivmányok pusztán ilyen eszközök a kormány kezében. Nem önczélt, nem a nemzet nagy ezéljait akarja azokkal szolgálni, hanem a katonai törekvéseket. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon!) Ebből mi egész jogosan vonhatjuk le azt a konzekvencziát, hogy még ezeket az úgynevezett vívmányokat sem fogja ez a kormány végrehajtani azzal a buzgalommal, azzal a köteles gondossággal, a mely minden kormányt kötelez saját programmjának végrehajtására. Hiszen erre nézve a legvilágosabb bizonyítékul szolgálnak épen azok a módosítások, a melyeket a t. miniszterelnök ur Bécsből hozott a kilenczes bizottság által kidolgozott programmra nézve. Ezek a módosítások a lelkét vették ki ezeknek a reformoknak. Mert mi czélja lehet annak, ha azt mondja a miniszterelnök ur, hogy a katonai intézetekben kifogása van az ellen, hogy ott csak magyar honos tisztek lehessenek az oktatók? Nem lehet más czélja, mint hogy nem-magyar honos tisztek osztassanak be és itt alkalom nyújtassák arra, hogy a magyar tiszti sarjadék lelkébe az idegen érzelmet és idegen szellemet ültessék. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Vagy mi czélja lehet annak, ha a miniszterelnök urnak kifogása van az ellen, hogy a magyar hadseregbe, a magyar ezredekbe csak olyan tisztek neveztethessenek ki, a kik a magyar nyelvet birják ? Mi más czélja lehet, mint hogy olyan tisztekkel szaturálják ezt a magyar hadserget, a kik a magyar nyelvet nem birják? Ott van az a kifogása a miniszterelnök urnak, a melyben elleneszegül a póttartalékosok kontingentálásának. Mi czélja lehet ennek más, mint az, hogy a honvédségnek, a magyar nemzeti haderőnek azt az automatikus megduzzadását megakaszszák ? De hogy a t. kormány a militarizmus inkarnácziójaként jelentkezik előttünk, erre legnagyobb bizonyíték épen az a kifogása, a melyet a békelétszám megállapítása ellen tett. Rakovszky István t. képviselőtársam egyik beszédében azt mondotta, hogy ebben az ujonczjavaslatban burkolt létszámemelés rejlik. Hát, t. képviselőház, én azt hiszem, hogy épen ebben az intézkedésben rejlik inkább az a burkolt létszámemelési törekvés. Hogy milyen nagyfontosságú a békelétszám kontingentálása, azt épen a mostani viszonyok illusztrálják legjobban, mert hiszen a véderőtörvény hogyan szabályozza a közös hadsereg kiegészítését? Azt mondja az 1889: VI. törvényczikk 16. §-a, hogy a közös hadsereg kiegészíttetik először az ujonczállitás által, másodszor a korosztály és sorsszám rendén kivüli állítással, harmadszor a közös hadseregben lévő képzőintézetek növendékeinek besorozása által és negyedszer önkéntesek belépése által. Látjuk, hogy a közös hadsereg eme kiegészítési módjai egészen függetlenek egymástól és igy semmi biztosítékunk nincsen arra, hogy az önkéntesen toborzott ujonczokat a katonai kormányzat be fogja számítani az ujonczjutalékba. Az idén mi történt? A törvényhozás nem szavazta meg az ujonczokat, ennélfogva a közös hadseregnek nem állott módjában magát a rendes ujonczállitás által kiegészíteni. Hogy tehát a hiányt némileg pótolják, toborzást indítottak meg, önkénteseket hívtak fel. Nem tudom, hogy ez milyen eredménynyel járt; azt hiszem, a t. honvédelmi miniszter ur ebben a tekintetben bővebb felvilágosítással szolgálhatna, és azt hiszem, kívánatos is volna, ha felvilágosítaná a t. házat . . . Rakovszky István: Határozati javaslatban kell erre felszólítani! Lovászy Márton: ... az iránt, hogy menynyire rug azoknak az önkénteseknek a száma, a kik a közös hadseregbe az idén beléptek? (Helyeslés a baloldalon.) Várady Károly: Mi alapon vették be ? (Folytonos zaj a baloldalon. Elnök csenget.) Lovászy Márton: Mondom, nem tudom, milyen eredménynyel járt ez a sorozás, de ugy tudom, hogy több ezerre rug azoknak a száma, a kik ekként az idén önkéntesen beállottak a a hadsereg kötelékébe. Már most tegyük fel, hogy a törvényhozás megszavazza a katonai ujonczjutalékot. Én nem állítom azt, hogy a hadvezetőség nem fogja beállítani ebbe az ujonczjutalékba az önkéntesen toborzott legénységet, de nincs kizárva, nincs útja szegve ennek a lehetőségnek, s igy mód és alkalom nyuj tátik arra, hogy a mikor a hadügyi vezetőségnek több ujoBezra, több katonára van szüksége, de a törvényhozások nehézségeket támasztanak, egyszerűen egy ilyen önkéntes toborzás által szerzi be magának a szükséges töbletet, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) s ez által a törvényhozásnak az ujonczok megajánlására vonatkozó kardinális jogát egyszerűen kijátszsza. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.)