Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-343

3í3. országos ülés 1903 november 23-án, hétfőn. 287 De a czélszerüségi szempontot vizsgálva, a nemzet hadseregében a legnagyobb eredménye annak van, ha kedvvel szolgálnak a nemzet lakosai abban a hadseregben, a melyben különben szolgálniuk kell. Nem mondok uj dolgot, a honvédelmi miniszter ur is szolgált a közös hadseregben, nagyon jól tudja, én is megtettem, nem tagadom, de ugy van, hogy a mikor az ember felebbvalóit szidja, annak üdvös eredménye nem lehet. Ennek tulajdonitható az, hogy az osztrák hadsereget annyiszor megverték, mert a katonák nem mentek kedvvel a háborúba. Össze kell forrasztani a hadsereget a nemzettel, mint a hogy maga az a kiküldött, a ki a magyar csapatoknak üzenetet vitt 1848-ban, elismerte, hogy egy nemzetével összeforrott erős hadsereg egy nagyobbszámu hadsereget is le tudott győzni. Ez egyik legértékesebb kelléke és tényezője annak, hogy a hadseregre rábízhassa az ember a trónnak és a hazának védelmét. (Ugy van! a széísöba'oldalon.) A hadsereg magyar volta a nemzetiségeket is észre térítené. A tanitó, — nem ugyan a mostani politikai rendszer szerint, a melyet a t. miniszterelnök ur hangoztatott, hogy idegen nyelven hirdessék a magyar állameszmét, hanem a múlt közoktatási kormány alatt és én meg vagyok róla győződve, hogy a mostani közoktatási kormány alatt is, mert nincs okunk az ellenkezőjét hinni, — megtette, a mit megtehetett a saját hatáskörében; azonban a tanitó egy okos közoktatási magyar politika mellett is, megteszi a magáét és hirdeti a fiuknak előadásokban, ünnepélyek rendezése alkalmával, a történelem idézésénél, hazafias dalok betanításánál, hogy magyarnak r kell lenniök és a hazát meg kell védeniök. Épen mint a királyi leirat monda. Hát az a fiu szedi ezeket az igéket egypár éven keresztül, azután haza megy az ő nemzetiségi társai közé. Megtanult ugy ahogy magyarul is, de nincsen reá kötelezve, hogy azt gyakorolja, talán a szellemi képessége sem olyan, és végre belép a közös hadseregbe. És ott látja, hogy az önkéntes urnak két évet kell szolgálni azért, mert nem tud németül. (Egy hang a szélsobaloldalon: Hisz az már megszűnt!) Megszűnt törvényileg ? Én szerintem nem szűnt meg. Ismerek sok mindenfélét papiroson, a mi a valóságban nem ugy vau. Engem, a kit szemből-szembe lekossuth-kutyázott a saját tisztje, nem lehet meggyőzni papiros ígéretekkel, (Helyeslés a szélsobaloldalon.) engem összeszidtak, lepiszkoltak és lecsuktak magyar voltomért. Szóval látja az a nemzetiségi suhancz, hogy nini, a tanár ur hazudott, hogy nemcsak nem kell magyarnak lenni, hanem ellenkezőleg, az önkéntes urat azért piszkolják le, mert magyar. Ezekből neveljük mi, t. ház, a nemzeti izgatókat. Kinevelik, kiművelik a hadseregben és készen adják át a nemzetiségeknek az izgatókat. (Igaz ! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Nem teóriából vontam le ezeket a következéseket, hanem megmondom, hogy kitől tanultam. Egyik volt Zugsführeremtől. Békés katona volt, a ki elvégezte a teendőit és nem nézte volna ki senki sem belőle, a mit később megtudtam, hogy hat-hat hónapig két izben is ült államfogházban azóta, a mióta a katonaságból kikerült. Mindig kutattam, hogy nem-e az én Zugsf űbrerem, az, a kit most is elitéltek Kolozsvárott. Pedig nem hittem róla, mert nem is volt olyan szellemi képességekkel megáldva. Később, évek multán, húsz esztendő után, most tavaszszal, lemegyek Szegedre a Kossuth-szobor leleplezési ünnepélyre, és egypár szót szóltam szegedi ismerőseimnek, a kikkel szolgáltam. Mind ismerem a fiukat, és a mikor beszédemet bevégeztem, jött felém egy vörösképü ember és nagyon örvendett, hogy engem láthat. Mindig gondolta, igy szólt, hogy belőlem lesz valami, és örömmel üdvözölte bennem a nagyságos urat, pedig katonakoromban egy kissé másként beszélt az emberrel. Örvend, hogy ismét találkozunk, mert megjegyzendő, iskolatársak is voltunk gyermekkorunkban. Hát én azt feleltem, nagyon szép, örvendek én is. Hanem aztán kezdtem szidni, hogy te vagy az a nemzetiségi igazgató! hogy lehetett belőled ilyen ember? Erre azt felelte, hogy ugy lehetett, hogy nem emlékszel-e, hogy leszidtak minket azért, hogy magyarok vagyunk? Engem pedig most megjutalmaznak az ellenkezőért és keresek azzal, hogy nem vagyok magyar érzelmű ember. Pedig szívesen lennék az. De a mikor láthatta a nagyságos ur ugyanakkor, a mikor együtt szolgáltunk, hogy nekünk csak egy parancsolt, a kard, az pedig idegen kézben van, akkor hiába beszélünk magyarságról, mert nekünk nemcsak hogy nem kell a magyar állameszmét megvédelmezni, de sőt, hogyha az ellenkezőt cselekedjük, még meg is jutalmaznak érte. (Mozgás a szélsobaloldalon.) Hát, engedelmet kérek, magyar politikusnak még magyaráznom sem kell azt, mit hiszek arról, a ki elzárkózik attól, hogy ezt az állapotot megszünteti. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Akármilyen mumusokat hoznak ide, én belenyugodni ebbe az állapotba nem tudok; én nem félek semmitől, ennek a megváltozását óhajtom és küzdök azért, a mig ez meg nem lesz. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) A Wekerle-kormány alatt — melynek visszatértét magam is óhajtottam — egy nagy állami gondolat nyilvánult abban az érvelésben, hogy be kell hozni az állami anyakönyvvezetést már csak azért is, hogy az anyakönyvvezetőnek háromszínű szalagján is lássa a nemzetiségi polgár, hogy a szentséget is az állam kezéből kapja. Ebben volt valami nagy, valami magasztos konczepczió. Nem vitatom most azt, helyes-e az az álláspont, hogy az állam ez által az egyén lelkiismeretszabadságába tolakodik be; most csak azt mondom, tessék egyenlő mértékkel mérni, tessék ezt a nagy, magasztos gondolatot a hadseregben is keresztülvinni, mert ott többet