Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.
Ülésnapok - 1901-343
543. országos ülés 1903 november 23-án, hétfőn. 283 történnék az egység royására, ha nem mindenütt németül vezényelnénk. Ha mindenki tudja, ha az állampolgárok akarják, a miniszterek nem bánják, mi indoka van annak más, ha igaz, hogy a király nem akarja, mint az, hogy a király Magyarország ellensége? Én nem hiszem, de ha igy áll, más következtetést ebből levonni nem lehet, Hiszen maga a miniszterelnök ur mondotta, — ismétlem — hogy ez az óhaj az ország szélesebb rétegeiben tápot nyert. De a t. miniszterelnök ur nyilt levelet intézett ugrai választóihoz és ott már szakit az ő ezélszerüségi indokaival, a melyeket itt e házban annyiszor hangoztatott, és magyar emberek lévén ott a választók tömegei, következőleg szól hozzájuk (olvassa) : »Azok az újítások, melyeket felséges uruűk, királyunk atyai szive a hadsereg körében engedélyezett, kell hogy örömet és megnyugvást keltsenek a lelkekben.« Tehát ime, a czélszerüségi szempont, a melyet előbb hirdetett, egy kicsit szűkebbre szorul; már ő is örül az újításnak. »A nemzet régi hő vágya beteljesült — ime, elismeri, hogy a nemzetnek régi hő vágya — intézményekkel biztosítjuk azt, hogy magyar tiszteket neveljünk a magyar csapatok számára.« Ime, a miniszterelnök ur már ennek örvend. »Már pedig mondják meg nekem, t. barátaim, — és itt jön egy szarvas okoskodás, egy felfordított okoskodás — mi fontosabb az országra és jobb a hadseregben szolgáló magyar fiúra nézve: az-e, ha rechts um helyett jobbra átra kell megfordulnia, vagy az, ha a magyar legénység sorsa magyar tisztikar kezébe jut, ha fiainkat magyar tiszt vezeti a csaták hevébe, kinek kebelében magyar sziv dobog ?« Ime, mi ez ? Akár innen is elmondhatná a t. miniszterelnök ur. Hiszen mi sem mondunk egyebet, de a mi jó a választók előtt, az legyen jó a törvényhozás másik faktora előtt is. De a plusban benne van a minus. Mit jelent ez a kifejezés? Azt jelenti, hogy maga a miniszterelnök ur a nemzetnek régi hő vágyát felismerte. Nem vagyunk tanácskozásképes számban jelen, kénytelen vagyok az elnök urat kérni, méltóztassék a képviselőket becsengetni. Elnök: Méltóztassék a beszédet addig abbanhagyni. Kubik Béla: Blaumontag van, hát a mamelukok nincsenek itt! (Több képviselő lejön a terembe.) Kérem hivatalosan megállapítani, hogy elegen vagyunk-e? (Szőts Pál jegyző megszámlálja a jelenlevőjéét.) Elnök: Hivatalosan konstatálom, hogy a tanácskozásra megkívánt szám megvan. Pap Zoltán: Mi nem vagyunk okai annak, hogy három óráig tart az ülés; önök az okai, önök indítványozták, mi belenyugodtunk. (Zaj a jobboldalon.) Kubik Béla: Hol van Podmaniczky? Ő kérte az ülések meghosszabbítását! (Zaj. Elnök csenget. Felkiáltások a jobboldalon: Hol van a függetlenségi párt ? Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Mi itt vagyunk! Egy hang jobbfelöl : Négyen ? Folytonos zaj.) Mi nem alkotjuk a többséget, ha többséget fogunk alkotni, mi leszünk érte felelősek. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Pap Zoltán: Nemcsak azért nincsen itt az ellenzék, hanem azért, mert annak egyik tagja most munkában van, a többi pihen, másrészt pedig beszédem anyagát az ellenzék összes tagjaival állapítottam meg, ők tehát ismerik azt; hanem önöknek kell azt még megismerni. (Derültség jobbfelöl.) Önöknek kell megtudni, hogy mit mondok. (Zaj. Elnök csenget. Halljuk ! Halljuk!) T. képviselőház! A miniszterelnök ur levelének előbb idézett passzusa azt jelenti, hogy ő is felismeri, hogy ez a nemzet óhajtása; de ez egyszersmind bevallása annak is, midőn örvend annak, hogy a király ő Felsége ennyit is engedélyezett, hogy — gróf Apponyi Albert felfogása értelmében — ez az egyik előfeltétele annak a kultúrának, a melynek a magyar állami intézményekben helyet kell foglalni. Daczára azonban ezen korteslevélnek, egy állásfoglalás is ez és bizonyos csalafintasággal akarja megmagyarázni, hogy milyen lélekemelő dolog az, hogy mikor a magyar embert csatába viszik, a magyar legényt magyar tiszt vezérli. Csakhogy be kell ismernie azt is, hogyha ez nagy öröm, milyen nagy öröm az, hogyha az édes haza nyelvét hallja az a legény a csatában. Ámbár a csatában nem igen vezényelnek, t. ház, ott inkább trombitálnak; csak hogyha a t. miniszterelnök ur ezeket a szimptómákat és vágyakat helyeseknek ismeri el és ennek kifejezést is ad, ebből nem következik más és a helyzet megoldása kézen fekszik abban a perczben, a mint ezt az igazságot a trón előtt is tolmácsolja és azt mondja, hogy: A mikor először vállalkoztam, hogy erős kézzel csinálok rendet, igy a nemzet el nem fogadott. Tévedtem tehát akkor. Tévedtem azonban másodszor is, a mikor azt hittem, hogy ezekkel a nemzeti vívmányokkal fogok rendet csinálhatni; harmadszor azonban nem fogok tévedni, mert ez a nemzet óhajtása, a békét megteremteni másként nem lehet, vonjuk vissza tehát a clopy-i hadiparancsot és léptessük életbe végre az 1867-iki törvényt! Ez ugy sem sok. Az ellenzék követelése amúgy is szerény, a midőn nem akar mást, mint csak a meglévőt akarja életbe léptetni. (Igaz! ügy van! a szélsöbaloldalon.) Csakhogy, t, ház, a dolog nem igy áll, hanem ugy, hogy a magyar nemzet minden tiltakozása daczára, a magyar közjognak minden eltiltó szabályzata daczára igenis van egy harmadik tényező, a melylyel a miniszterelnök ur megbirkózni nem tud. Hanem azt állítom, hogy elkövetkezett az a pillanat, a melyet a miniszterelnök ur szombati beszédében magára nézve BÄ*
