Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.
Ülésnapok - 1901-342
262 3'i2. országos ülés 1903 november 21-én, szombaton. bevonult a delphi-i óriási templomba. De az orákulum néma maradt. Pythia jéghideg és merev. Az alsó oltáron hiányzott az áldozat, a felső oltár tüze kialudt és a templomból az erőszakkal oda kényszeritett hivek lassankint szépen kisonrpolyogtak. Az istenitéletnek eme nyilván ulására halálsápadtan paizsára dőlt és igy kiáltott fel: Győztél, galileai ember! Otthagyta őt halálvergődésében az ő istene, az ő istennőinek rajával együtt. Utolsó látománya, a mint a katakombákból és az elhamvadt máglyák parazsából föltámadtak az üldözöttek, a meggyilkoltak, a vértanuk árnyai fehér vászonöltözetükkel, pálmaágakkal kezükben, zsolozsmát, győzedelmi éneket hangoztatva, hogy megünnepeljék a zsarnokság örök tehetetlenségét, a hit és eszme örök hatalmát. (Elénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Mi semmikép le nem mondunk elkonfiskált, elrabolt intézményeink visszaszerzéséről, a melyek nélkül a nemzet nélkülözni kénytelen sajátos szellemét, jellemét, Ízlését és erkölcsét. Mi fejét akarjuk venni annak az utálatos szörnyetegnek, a mely méregfogait ránk csattogtatja, megakadályozandó jogos igényeink teljesítésére vonatkozó törvényeink végrehajtását, a minek teljesítését pedig az eszély parancsolja, az igazság indokolja, a jól felfogott érdek ajánlja. (Ugy van! Ügy van! a szélsöbaloldalon.) Mert a nép ereje és akarata csodákat mivel. A nemzet immár felismerte belső erejét és igénybe is fogja azt venni azok ellen, a kiknek elég egy chlumi köd, hogy fejüket veszítsék, a/.ok ellen, a kik, mint Hannibál szülői 9 éves korában eskették meg Hannibált örök gyűlöletre a rómaiak ellen, követni akarják ezt a példát és gyermekeiket, rokonaikat, véreiket már kiskorukban megesketik a magyarok ellen. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Önök, t. uraim, és ezzel bevégzem beszédemet, a korona tekintélyének megóvását hangoztatják szünös-szüntelenül és hirdetik a parlamenti rend helyreállításának szükségét. Hát talán ismeretlen önök előtt az angol történelemnek egy korszaka, midőn György király idejében a parlamenti pártok és azoknak egyes vezérfiai, akár csak mint most nálunk, sorban tehetetleneknek bizonyultak a kormányzat terén. A korona szertelenül megrendült tekintélyét Pitt az által állította helyre, hogy bár ő a wigheknek hajthatatlan hive volt, a torykkal kormányzott és pedig oly bámulatos sikerrel, hogy igen kevés idő múlva akkora miniszteriális többséggel rendelkezett, a mely példátlanul áll a parlamentek történetében. 0 lőn megalkotója azoknak az addig kivihetetlennek vélt, igazán nagyszabású nemzeti reformoknak, a melyek az angol nemzet javát annyira előmozdították, hogy Macaulay méltán örökítette meg őt, mondván (olvassa): »Anglia királyának soha nem tett alattvaló oly nagy szolgálatot, mint Pitt. Teljesen ura volt a kabinetnek, egyúttal kegyeltje az uralkodónak, a parlamentnek és a nemzetnek. Sem atyja, sem Walpole, sem Malborough hozzáfogható nagy tekintélynek soha nem Örvendtek. Hatalmának tetőpontján pedig akkor állott, mikor a király megtébolyodott, mondjuk elméjében meghibbant s a vrighek, a walesi herczeg barátaival egyesülve, kezükbe akarták ragadni a hatalmat; ő bátran szembeszállt volt híveivel, s a parlament által fékezte meg a régens jogtipró szándékát. Nálunk azonban, bármennyire igyekeznek is az angol történelem fényes példáira hivatkozni, ilyenekre államférfiaink nem vállalkoznak, sőt még a bátorító buzdításra is meghűl bennük a vér, megdermed bennük a sziv. De annál inkább vállalkoznak a Eichelieu-féle szerepre, aki urának ezt a tanácsot adja: (Halljuk! Halljak!) »Merem állítani Felségednek, hogy a francziák rákon czátlansága azonnal megtörhető, mihelyt egy vakmerőségig bátor államférfi vállalkozik a hatalom élére, a ki nem riad viszsza semmitől, a kinek erélye megtanítja az egész nemzetet a szolgai meghunyászkodás és alkalmazkodás mesterségére, s azt fogja habozás nélkül tenni, amire őt bedresszírozzák«. (Taps a szélsöbaloldalon.) »Meg fogja látni felséged,« folytatja tovább »illanó páraként oszlik el az egész világon elterjedt az a vélemény, mintha a francziák szivében a demokráczia, s a nemzeti egység iránti lelkesedés olthatatlan lánggal égne, feltéve, hogy ennek eloltásához felséged saját keze fogja szolgáltatni az első vödör vizet. Mert — igy végzi — kétségtelenül bizonyos az, hogy a francziák szabadságszeretetéröl elterjedt hirnek nincs más alapja, mint erőskezű államférfiunak a hiánya.* Az idézett mondatokban, mintha a legutóbbi királyi kihallgatások alkalmával elhangzott szavak akkordjai csendülnének fel. T. ház! Elkerülhetlenül szükségesnek tartom, hogy a t. kormány hagyjon fel az erőszak fegyverének használatára vonatkozó (Derültség és zaj a jobboldalon.) sötét és alkotmányellenes tervével. Talán nem ezt a fenyegetést hallottuk? Talán nem az mondatik, hogy csak kevés ideig lesz már türelmük. (Felkiáltások jobbról: A miniszterelnök plajbászától ijedtek meg!) Önök mosolyognak, kaczagnak; majd mást idézek szórói-szóra, de nem Richelieuből, nem Pittből, hanem az igen t. miniszterelnök ur szavaiból. (Halljuk ! Halljuk!) Nem fenyegetés-e az, hogy a nemzetnek az ő intézményeiben saját édes anyanyelvéhez való további ragaszkodása golyót és akasztófát fog eredményezni? B.Dániel Ernő: Sohasem mondta! Eáfogás! (Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Az is lapsus!) Kálosy József: Hát erre a fenyegetésre (Felkiáltások jobbról: De nem mondta!) én, az igazán békeszerető nyárspolgár, a félig-meddig álmadozó idealista, a ki a törvényes rend ügyének tettem majdnem egy egész _ emberöltőn át, olyan a milyen, szolgálatot, (Elénk éljenzés a
