Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-342

244 3í2. országos ülés 1903 november 21-én, szombaton. két tétel külön-külön helyes, de együttvéve egy kissé értelmetlen. Ha a nemzetiségi jogokról beszélünk, ha ezek érvényesitése elé nem akarunk gátat vetni, ha a magyar nemzet túlsúlyáról, arról a plenipotencziáról beszélünk, a melyet a magyar nemzetiségi politika akar inaugurálni, nem járunk-e ugy, mint az 1868-iki törvényhozás, a mely meghozta a nemzetiségi törvényt, a mely végre nem hajtható, mert ellenkezik a törvény alapeszméjével, azzal a bevezetéssel, hogy ez a magyar nemzeti állam egységes és semmi olyant meg nem szabad engedni, a mi ezt az egységet szétrombolhatná- Ha ez a nemzetiségi törvény a részletekben végrehajtatnék, abban a pillanatban megdőlne ez a nagy egység, mert a részletekben olyan engedményeket adtunk a nemzetiségeknek, a melyeket egy nemzet sem adhat meg a saját nemzetiségeinek a nélkül, hogy az állam egységét ne veszélyeztetné. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon-) Ez az örökös sérelmek kútforrása és én azt hiszem, sokkal jobb politikus lenne ki olyan törvényt hozna, a melyet végre is tud hajtani, nyiltat, ó'szintét, a melyből mindenki tudná, hol végződik az ő joga és hol kezdődik az ő kötelessége. Ekkor nem a törvénykönyvvel kezükben agitálnának ellenünk azok, a kik ellenünk akarnak agitálni. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De nemcsak a törvényhozásnak van dolga a tekintetben, hogy ezt a kérdést szabályozzuk. Ott van a társadalmi, a kulturális tér. Nagyon jól tudjuk, hogy a nemzetiségek intelligencziája szaporodik. Nem tartom én ezt sem helytelennek, sem aggasztónak. Csak az a baj, hogy ezzel szemben a mi intelligencziánk hasonló mértékben nem szaporodott. Az a baj, hogy mig a nemzetiségek az 6 kis jogaikkal, de nagy együttérzésükkel, nagy sovinizmusukkal a legszegényebb gyermeket is taníttatják, mindenkit tudományos pályára képeztetnek, addig a mi ifjuBágunk nagyrésze elkallódik, elmállik, mert nem képes magát teljesen kiképezni, mert épen a legveszélyeztetettebb fókusokon nem gondol az állam arra, hogy módot nyújtson és alkalmat adjon az önképzésre is. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hogyha ezt a káros politikát folytatjuk, hogyha az állam azt nézi, hogy ha egy elemi iskolát kell felállítani, vájjon megvan-e annak a 80 növendéke, mert addig nem ad tanitót, hogyha egy középiskolát akar felállítani, vájjon lesz-e elég növendéke, vájjon kifizeti-e magát ennek felállítása pénzügyileg és a hogy tervezve van, akkor természetes, hogy messze haladunk el attól az állásponttól, a mely a miniszterelnöki székben is inaugurálva van, hogy erős nemzeti politikát, erős magyar nemzeti politikát akarunk folytatni. Vannak áldozatok, a melyek soha sem nagyok, még akkor sem, ha a nemzet anyagi erejével talán nem állanának egyensúlyban. A magyar nemzeti állameszme kiépítése olyan czél, a melyre nincsen áldozat, a mely soknak mondható. (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Társadalmi téren is látjuk, hogy egy nemzetiségi középosztály teremtődik meg és pedig a kisbirtokok rovására. Ha ugy teremtődnék ez meg, hogy a régi nagybirtokok felapróz tatnának, vagy talán a régi középbirtokok cserélnének gazdát, ez ellen szocziologiai szempontból nem lehetne kifogást tenni. De a mikor azt látjuk, hogy a középbirtokok leginkább nemzetiségi vidékeken, a kisbirtokok felszívásából, tehát száz meg száz existenczia tönkretételével keletkeznek, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) akkor meg kell fontolnunk azt, vájjon itt a segités ideje nem érkezett-e el ? Itt nem az a baj, hogy a nemzetiségi középosztály szaporodik, hanem az a baj, hogy a nemzetiségi lakosság százai, sőt ezrei mennek tönkre, hogy földönfutókká váljanak, ha azt látják, hogy hazájuk egy darab föld, a mely még csak kenyeret sem tud adni. Hogy ezt az éhező népet könnyű izgatni, hogy azzal szemben könnyű rámutatni, hogy ez a Magyarország neked nem édes anyád, nem adja meg neked a megélhetés legelemibb eszközét sem, hogy azzal szemben rá lehet mutatni arra, hogy a császár 48-ban is erdőket, havasokat ígért, de a magyarok nem engedték, hogy megadja, — mert ez az alapja az izgatásnak — az csak természetesen; és ha így lehet izgatni, akkor a magyar államnak kötelessége, ha nemzeti politikát akar folytatni, ha a nemzetiségi vidékeken érvényre akarja juttatni a magyar állameszmét, segítségére menni annak a népnek, a mely pusztul és vész. (Helyeslések a szélsöbaloldalon.) De nem megyünk segítségül. Mig a nemzetiségi bankok elárasztják az egész vidéket és fölszivják nemcsak a nemzetiségek, hanem a magyarságnak birtokát is, addig a mi szubvenczionált bankjaink azt nézik, hogy a telekkönyvben nincsen-e egy vakarás, van-e protekcziója annak, a ki a kölcsönt kéri, és jó félesztendő múlva, ha meg van a háromszoros biztosíték, megadnák a kölcsönt, a mikor már késő. Évekkel ezelőtt volt szó már arról ebben a házban, hogy azzal az egy millió koronás alapitványnyal, a melyet a magyar állam a Magyar Földhitelintézetnél annak idején létesített és a melyre annak ma már semmi szüksége nincs, mi történjék: ezt az egy millió koronás alapítványt nem lehetne-e a nemzetiségi vidékekre adni hasonló czélból, hogy ez a bank ne spekuláczióra dolgozzék, hanem nemzeti missziót teljesítsen, hogy ne kelljen minden esetben kamattal beszámolnia, hanem írhasson valamit a veszteség számlára is, a melylyel szemben nyeresége volna a nemzeti eszme erősbödése? Akkor lehetne nekünk erős nemzetiségi politikáról beszélnünk, de igy nem lehet, mert azzal szemben, hogy mi tétlenül állunk, mit látunk a nemzetiségi bankok részéről? Erdély a nemzetiségi küzdelmek izzó ta-