Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-341

228 34/. országos ülés 1903 november 20-án, pénteken. ki 15 — 20 évig szolgál és aljárásbirónak, szolga­bírónak csak 800 forint a fizetése. Ez a fegy­veres béke is tönkreteszi az országot. Ha össze­számítjuk, a mit 1866 óta a katonaságra ad­tunk ki, megMthatjuk, hogy egy nagy háború sem került volna annyiba. Ha esetleg háború lett volna, akár nyerünk, akár vesztünk, a ka­tonaságot hazaengedjük, abból sem lett volna nagyobb kárunk. Azért én azt hiszem, hogy a mai rengeteg katonaság sem kell, mert nem birja el az ország, hanem redukálni kell a költ­ségeket, de az ujonczlétszámot semmi szin alatt meg nem szavazhatjuk, mert követeljük, a mint a felolvasottakból is méltóztatik látni, a vezény­leti anyanyelvet. (Nagy derültség a jobboldalon; felkiáltások: Anyanyelv!) Ezt felségjognak soha el nem ismerjük. Egyszer s mindenkori a lemondjunk róla? Akkor bizony nem lehetne visszaszerezni, mert az osztrák császár soha sem adja vissza. Most olvasok megint. (Nagy derültség a jobboldalon.) Majd adnak nektek a kerületek­ben. (Olvassa): 7867. iktatószám, a batonyai választókerü­let népgyülése. (Mozgás.) Holló Lajos: Ez Krístóffy kerülete! Gabányi Miklós: Ez szabadelvü-párti kerü­let. Halljuk mit is mond ez ? (Mozgás. Olvassa): » Mélyen tisztelt képviselőház! Hazafiúi ag­godalmaink teljességével, a gazdasági válságok­tól összetörten járulunk a magyar országgyűlés képviselőháza elé, hogy az egykor a Kánaán gyöngyének nevezett s ma a rohamosan szapo­rodó terhek miatt kizsarolt alföldről szólaltas­suk meg tiltakozó hangunkat. Mint Csanád vármegye battonyai választó­kerületének polgárai jöttünk össze Battonyán f. évi márczius hó 29-én, hogy érzéseinket, tö­rekvéseinket, czéljainkat tolmácsoljuk e kérvé­nyünkhöz mellékelt határozat pontjaiban. Egyetlenegy pontja sincs határozatunknak, mely ezeréves alkotmányjogunk fejlődésének tör­zsében ne gyökereznék. E viharedzett törvé­nyeinkkel körülbástyázott törzs a mi erőssé­günk. Ennek oltalma alatt tárjuk fel a mi sebeinket, követeljük igazainkat. A vérszerződéstől kezdve az aranybullán és az 1791-iki törvényeken át, az 1848-iki törvé­nyekig, őseink a népfenség nagy jogát az ország­gyűlésre ruházták, hogy legyen védője jogaink­nak, legyen ellenőre a közügyeknek. Egyenjogú tényezőkké avatták az országgyűlést a királyi felséggel. Az országgyűlésre bizták, hogy oltal­mazza meg az alkotmány által biztosított önálló­ságunkat és függetlenségünket. Oltalomért, védő karért fordulunk tehát a képviselőházhoz. Arra kérjük, oltalmazzon meg bennünket a katonai követelések túltengése el­len. Védjen meg a katonailag kezünkbe szorí­tott koldusbot ellen. Arra kérjük, szálljon ön­magába és ne szavazzon meg oly javaslatokat, melyek az öncsonkítás bélyegét viselik homlo­kukon. Ne hallgasson senkire, csak a nép lelki­ismeretének megnyilatkozására. Ne féljen senki­től, mikor feljajdulásában és elszegényedésében a nép se fél. Halljuk, tudjuk, hogy sok szó esik mostan a nagyhatalmi állásról, de vajmi különös fogalma van róla a világnak, mióta 1848 —1849-ben csa­táról- csatára vesztették el a hadjáratot és Orosz­ország segítségéhez voltak kénytelenek fordulni, hogy aztán a szövetséges háta mögött felállít­hassák az akasztófákat. Gyorsan mozgó, harczilag jól képzett, ki­fogástalanul, élelmezett véderő mindig le fogja győzni az ütemes lépésű, lomha tömegű hadse­reget. De legyen ilyen vagy olyan harczkész egy hadsereg, mihelyt szegény, kifosztott, eladó­sodott, a tönk szélére hajtott nemzet áll a háta mögött, soha győzni nem fog. Angliában világ­birodalmi rengeteg hatalmához képest jelenték­telen a toborzott hadserege, mégis győz, mert van pénze, van módja, hogy a kit zászlójához fűzött esküje, azt ne éheztesse, mikor izmainak aczélosságára van szüksége. Elkoldusodó népnek döntő pillanatokban koldus lesz a hadserege, mert a milliók, melyek a kaszárnyák fényében és hibbant találmányokban elkallódnak, mint madárijesztő rongyok rínak le a nép csontvá­záról. Nem az ujonezok létszámának felemelése, hanem a gazdasági erők fokozása a győzelem záloga. Nem az ágyutöltelék szaporítása, hanem a meglévő létszám czéíirányosabb kiképzése le­gyen az ország jólétét és véderőképességét szivén viselő kormány feladata. Minden uj katona, a kit elvonnak a mun­kától, egyúttal szegénységi bizonyítványa a szol­dateszkának. Minden katona, a kit a véderő czéljain túl, fegyverfogható képessége után is visszatartanak parádéra, oly nemzetgazdasági kár, mely kétszeresen gyöngíti a nagyhatalmi állásra helyezkedő, de annak csak árnyékát ké­pező haderőt. Lehetetlen, hogy a tisztelt képviselőház ne tapasztalná azt a kihivó igazságtalanságot is, mely Ausztriának annyival könnyebbé teszi a katonai terhek viselését, a mennyivel súlyosab­bak azok Magyarországnak. A hadseregnek min­den felszerelése — némi aránytalanul csekély és olcsó holmik beszerzésén kivül — mind Ausztriában készül. Ott kovácsolják a fegyve­reket, ott öntik az ágyukat, ott szövik a posz­tót, ott készítik az egyenruhákat, ott verik gombra, kardra, sapkára a kétfejű sasokat. Ma már arra sem vagyunk jók, hogy mézes madza­got húzzanak el szájunk előtt. Kiforgatnak, mint a zsákot, kizsákmányolnak, mint rossz földesúr a régi jobbágyot. Hogy volnánk képesek e viszonyok jármát sokáig viselni? Mennyivel könnyebb volna katonaságot tar­tanunk, ha a közös hadügyi pénztárba dobott millióink, a katonaság szükségleteit szolgáltató

Next

/
Thumbnails
Contents