Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-334

14 33k. országos ülés 1903 november 12-én, csütörtökön. báró Beck Ausztria nemtőjéhez szólt ekképpen: a'AvBpá [iot IvvEits, Mciőaa, ro>/tÚTpci?rov« nevezd meg nekem Múzsa a sokat forgott férfiút!* Ausztria nemtője Tisza Istvánt nevezte meg neki olyan Odisszeusképen, a ki erősen megfogva kormányát a hajónak, azt a viharos tengereken kikötőbe vezethesse, a ki Seylla és Charybdis közt evezve, vállalkozott arra, hogy rendet teremtsen. És ő maga is tegnapelőtti beszédének végén azzal állott elő, hogy ő férfias kötelességének tartja erős kézzel fogni meg a gyeplőt és nem engedni mindenféle habozásoknak, hogy az általa kitűzött és hazafiasnak tartott czélt, a rendnek helyreállítását, biztosítsa. Hát, kérem, férfiút kerestek Bécsben Magyarország élére. Férfiúnak vallja magát gróf Tisza István mások ellenében. Férfiúnak ismerem én el őt és ha ő az az erős kéz, a ki megfékezni kívánja Magyarországon a nemzeti áramlatot, mondjuk: ellenállást, akkor nekem nincs más választásom, mint hogy mentől jobban tisztelem a kormánypártban az erőt, annál erősebben küzdjek az oly politikával szemben, a melyet hazámra nézve veszedelmesnek és végzetesnek tartok. (Helyeslés a baloldalon.) Tisza István valóban ugy mutatta he magát Magyarországon, mint a ki az erős rendszabályoknak képviselője, a ki mindig férfi. Valóban, ha tekintem azokat a szerepléseket, a melyeket másoknál tapasztaltunk, akkor a gerincztelen politikusok sorában, a fecsegő asszonypolitikusok közt, Tisza Istvánt az ő elszánt, mindenre kész határozottságával én is férfiasnak elismerni vagyok kész és kénytelen. De utóvégre nem az a kérdés, hogy valaki bir-e azzal az elszántsággal, hogy minden akadályt leküzdjön, hogy keresztülgázoljon törvényen, ellenzéken, alkotmányon törvényesen, ha lehet, törvénytelenül, ha kell. Nem ez a kérdés; hanem az volt a feladat, hogy Magyarországot békés kiegyenlítéssel vezesse ki azokból a bonyodalmakból, melyekbe vigyázatlanság és hamisság, makacsság és az előrelátásnak hiánya sodorták bele. (Ugy van! a baloldalon) Kell-e Magyarországnak, kívánják-e önök Magyarországon azt, hogy annak jogai, alkotmánya, szabadsága, népe, nemzeti aspirácziói, ellenzéke letiportassanak ? Ha ezt kívánják, megtalálták hozzá a férfiút. Ha azonban önök azt kívánják, hogy Magyarország visszanyerje lelkületének nyugalmát, a jognak, alkotmánynak uralkodását, ha azt akarják, hogy ebben a parlamentben a béke necsak erőszakos házszabály-sértésekkel és finomul kieszelt manőverekkel állíttassák helyre, hanem hogy az a pártok megegyezésével, hozzájárulásával történjék: akkor ennek nem az a módja, a melyet az erős kéz itten proklamált, nem az a programm az, a melyet Bécsből Tisza István lehozott, hanem annak a programmja az, hogy egy közös nemzeti czélban, a közös érzések egyesülésében találjuk meg a kibontakozás útját és módját. (Igaz! Ugy van! balfelől) Mikor azon a nevezetes éjjeli ülésen zárt ülés volt, utolsó szónoknak engemet vetett fel a parlamenti küzdelem, visszaemlékezve régi hasonló nehéz bonyodalmakra, azt a kérést intéztem a szabadelvű párthoz, hogy a kivezető utat méltóztassék keresni ugyanazon a módon, mint korábban mások bölcsesége megcselekedte, a pártközi, e végből kiküldött bizottságok tárgyalásai nyomán, hogy a pártok külön erre a czélra ezen katonai kérdéseknek megbeszélésére, a lehetőségeknek mérlegelésére, a kibontakozásnak keresésére összetett erővel tárgyaljanak, megbízással és paktumszerüen jöjjön létre a békekötés, mert hiszen máskép, mint békekötéssel, máskép, mint paktummal — nem paklizást értek alatta — helyesen megoldani az ilyen ügyeket nem lehet. E helyett azonban az történt, hogy a dolgot bevitték a szabadelvű pártkörbe, azt mondták, hogy ez a kérdés nem az ellenzékkel, hanem kizárólag a többség jogán, a többség által lesz eldöntendő, és mintegy, a hajdani Tisza-lexnek módszerével újra áthelyezték a törvényhozói működést a pártkörbe. Sőt még az is történt, hogy a szabadelvű párt, a többség maga, erről a jogáról lemondva, azt átruházta egy u. n. kilenczeB kigondoló bizottságra, a mely titokban szőtte terveit és titokban akart programmot adni a szabadelvű pártnak oly kérdésben, a mely az egész országot, ezt a parlamentet hónapokon keresztül foglalkoztatta, a melyben mindenkinek megvolt már a maga meggyőződése, a melyet kigondolni újra egészen felesleges volt; de ugy látszik, hogy valakinek vagy valakiknek erre szükségük volt. Behúzódtak Deák Ferencz szobájába, tanácskoztak hétszámra, bizonytalanságban, függőben tartották az egész országot, s a szabadelvű párt leste-leste, hogy mit főz ki a kilencz szakács. Az eredmény nagyon siralmas volt. Az a kilenczes bizottság nagy hibát követett el és a történelem előtt nagy felelőséget tartozik viselni, mert a helyett, hogy a nemzetnek jogát, a nemzetnek akaratát óhajtotta volna a parlament által, tehát a népképviselet által megvalósíttatni, a helyett ők felszaladgáltak Bécsbe, a miniszterelnök épen nyolczszor, és titkos érintkezésekkel, besugásokkal, felterjesztésekkel, audiencziákkal részint a királynál, részint más osztrák államférfiaknál folytonos kontaktust tartottak és befolyást engedtek a szabadelvű pártnak, a többségnek, az országgyűlésnek elhatározásába olyan tényezőknek, a melyek a legtávolabb állanak attól, a mit magyar népképviseletnek, a mit magyar alkotmányosságnak lehet nevezni, sőt, a mely tényezőknek egy része határozottan és törvényesen el van tiltva attól, hogy a mi országos ügyeinkbe bármi befolyást gyakoroljon. (Igaz! Ügy van! a baloldalon.) Ezek a gerincztelen politikusok, ezek az agyvelők derék nélkül, megállapodásokra jutottak, a melyeket rájuk nézve_ kölcsönösen és egyetemlegesen kötelezőknek tartottak. S midőn nagy