Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-340

180 3U). országos ülés 1903 november 19-én, csütörtökön. gyár nemzetnek elvitázhatatlan joga van arra, hogy nyelve a hadseregben érvényesüljön, viszont nem szabad szemet hunyni azon körülmény előtt sem, hogy a korona tényleg 37 éven át tartó gyakorlatra hivatkozhatott, a mi nézetem szerint indokolta azt, hogy a korona az első rohamnak engedni hajlandó nem volt. De azért sem tartottam volna e czimen a harczot indokoltnak, mert bármily kétségtelennek tartsam is azt, hogy a magyar nemzet minden körülmények között állást fog foglalni a mellett, hogy nyelve érvényesüljön, mégis azt a kérdést, vájjon a nemzet ezt a sok rázkódtatással járó küzdelmet ma akarja e kivivni vagy sem, eldöntve nem látom és ezt a kérdést csakis uj választások utján vélném eldönthetőnek. Ismétlem tehát, hogy én a most elmondottakat együttvéve sem tartottam elegendőnek a harcz folytatásának igazolására, és ha daczára ennek mégis helyeseltem a harcz folytatását, ugy annak oka abban rejlik, hogy a kormány programmjának az ellenzék részéről való elfogadása, illetőleg az ezzel szemben levő leszerelés határozott és kétségtelen jogfeladást jelentett volna. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Jogfeladást jelentett volna, nem olyan értelemben, mintha ez által lemondtunk volna a magyar nyelv jogáról — mert hiszen erre valamennyien, a kik itt egjütt vagyunk, nem vagyunk jogosítva — de olyan értelemben, hogy ha az ellenzék a kormány programmjával szemben lemondott volna a további harczról s ezen programmal szemben bizonyos engedményeket fogadott volna el más téren, ugy, t. ház, ez által, pártonkint és egyenkint lemondottunk volna azon jogunkról, hogy a magyar nyelv érvényesüléséért tovább küzdhessünk, a nélkül, hogy ezen küzdelemben nekünk bizonyos perfidiát vethessenek szemünkre. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Vizsgáljuk ezt a dolgot gyakorlatilag és látni fogjuk, hogy igazam van. A t. kormánypárt azt mondotta, hogy ő kifejezetten kihagyja a programmjából a magyar nyelv jogát, erről az oldalról tehát senkísem szólhatott volna fel a magyar nyelv joga mellett és senkisem indíthatna e körül küzdelmet; de ugyanabban helyzetben lett volna az ellenzék is, ha ezen kormányprogrammal szemben vívmányokat fogad el más téren, mert hiszen akkor szemére vethették volna ezen ellenzéknek, hogyha tovább küzdött volna a magyar nyelvért, hogy hiszen engedményeket fogadott el ezen joggal szemben. De nemcsak ezen okból tartottam szükségesnek a további harcz folytatását, és a jogfeladásba való bele nem nyugvást, hanem szükségesnek tartottam ezt azért is, mert ez az egyedüli reális garancziája annak, hogy az, a mi a kormány programmjában foglaltatik, hogy azok a vívmányok meg is fognak valósittatni. Miféle reális garanczia képzelhető egyáltalában a politikában, t. ház? Én semmiféle más garancziát nem tudok képzelni, mint az erőt. Már most hogyan vegyen erőt a nemzet a további küzdésre és hogyan érvényesítse az ő erejét, hogyha ebben a küzdelemben nem használhatja a fegyverét, illetve kijelenti, hogy e fegyvernek élét használni nem fogja. Mert, t. ház, ne felejtsük el, hogy ebben az egész harczban a nemzet fegyverének az éle a nyelv kérdése, a nyelv joga volt. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ha erről a jogról mondtunk volna le, akkor lemondtunk volna minden jogról és kiszolgáltattuk volna a nemzet jogait tisztán az önkénynek, tisztán a kegyelemnek. 8 ugyanezt kell mondanom azon megjegyzésekre is, a melyeknek rövid tartalma az, hogy csak legyünk nyugodtak, majd önmagától fog megvalósulni mindaz, a mit kívánunk. Nem tartom teljesen jogosulatlannak ezt a reményt, de csak abban az esetben, ha a nemzet kezében van a fegyver, mig ellenben hiu remény és hiu ábránd fog ez maradni, ha a nemzet fegyverét kiadja a kezéből. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) T. ház! Éz volt az a gondolatmenet, a mely engem a további harcz helyeslésére indít. (Helyeslés a baloldalon.) Már most hallottam azóta sok elitélő szót azok felett, a kik a harczot folytatták, de ón nyugodtan nézek az utókor ítélete elé, mert meg vagyok róla győződve, hogy az utókor el fogja ismerni azt, hogy épen ez az utolsó harcz mentette meg a nemzetnek azon jogát, hogy nyelveért akkor küzdhessen, a mikor akar, a mikor a körülményeket olyannak fogja találni, hogy küzdhet. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) És pedig megmentette a további harcz és megmentették ezen további harczban résztvevők ezt a jogot az által, hogy nem fogadtak el semmiféle ellenértéket ezen joggal szemben s az által, hogy tovább harczolva, olyan kormánynyilatkozatokat provokáltak, a melyek ezen jogot megint kétségtelenné teszik. Azon nyilatkozatokra utalok itt, a melyek a további harczot czélszerütlennek mondják, és a melyek ilykép megint czélszerüségi kérdéssé teszik azt, a minek czélszerüségi kérdésnek kell is lenni, de a mi a kormányprogrammal szemben való leszerelés esetében becsületbeli kérdéssé vált volna. Sőt tovább megyek, t. ház, és merem állítani, hogy ha a jelenlegi helyzetből képzelhető békés kibontakozás, ugy ennek az alapját épen ez az utolsó harcz teremtette meg, (Ügy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) megteremtette pedig az által, hogy ismét czélszerüségi kérdéssé tette azt, a mi becsületbeli kérdéssé válhatott volna, és hogy ez által ajtót nyitott egy becsületes fegyverszünetnek, melyben a nemzet fegyverrel a kezében ellenőrizheti az ígért vívmányok végrehajtását, holott, a mit eddig hallottunk az alkudozások tárgyául megjelölni, — nézetem szerint — egy megszégyenítő békére vezetett volna, melyben a nemzet fegyver nélkül hagyta volna el a küzdőteret. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.)