Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.
Ülésnapok - 1901-333
333; országos ülés 1903 november lí-én, szerdán. 379 Leteszem ezt a tényt; a maga mezítelenségében a szabadelvüség asztalára és kérem, intézkedjenek, - hogy ne lehessen ebben az országban senki törvényebb a törvénynél. (Helyeslés a néppárton.) De térjünk vissza a hirdetéshez. A lap a hirdetést nem közli szép szóért, hanem bankóért. Ezt a bankót is csak kell valahonnan venni; és honnan veszi egy pénzintézet? Veszi a nyereségből, abból fizeti a hírlapnak a hirdetési összeget, de azért ez is beleszámit a nyereségbe és ezután is megfizeti a pénzintézet az adót. így tehát méltóztatnak látni, hogy tényleg két bőrt húznak le ugyanarról a rókáról. Legyünk tokintettel arra, t. ház. hogy Magyarországon rengeteg sok hitelintézet van. Ezeket az intézeteket valaki vezeti, ezeknél az intézeteknél emberek dolgoznak. A magyar társadalom és a t, kormány mindenesetre belátja azt, hogy a takarékpénztári tisztviselők csoportja nemcsak kulturális szempontból, hanem a véradó szempontjából is feltétlenül figyelembe veendő. Ezek az emberek egész éven át szorgalmasan dolgoznak az intézeteknél és ha azutón az intézet jó eredményeket tud felmutatni, akkor uj évkor bizonyos remunerácziót kapnak. Ezt a remunerácziót szintén megadóztatják még egyszer, tehát megint ott vagyunk a kettős adóztatásnál. Az indokolás elve az, hogy hiszen nem kell annak a magántisztviselőnek a helyzetét javítani az által, hogy a napi véres-verejtékes munkájának eredményét előre fixirozható kisebb összeggel javitsa az igazgatóság. Itt is a kettős adózás esete forog fenn. Ezen ajándék következtében, a melyet ilyen módon a takarékpénztár ad, annak az intézetnek az adó összege többjébe kerül, azt megint bevonja valahonnan, mert he kell vonnia. így működik a mi adóprésünk, hogy a kormányigényeket lehetőleg kielégítse. Itt van a második pont, a betegsegélyző ügynek kapcsolata ugyancsak ezen adózási rendszerrel. Azok az intézetek, melyek kényszerítve vannak arra, hogy a betegsegélyző-egyesület dijait egyharmad részben saját maguk viseljék, azt megint csak a nyereségből fedezhetik, tehát ez az összeg ugyancsak el van könyvelve már a mérleg felállításánál a nyereség- és veszteségszámlán, tehát szintén már is kimutatott adóalap. Ezen egyharmad részen felül a legtöbb intézet ki szokta fizetni sajátjából a másik két harmadot is, tehát az egészet. Már most nem elég, hogy a nyereség megadóztatott, megadóztatott az egyharmad is, hanem a kétharmad betegsegélyző díjakat is külön adóalapul veszik. Ez is kettős adóztatás. (Zaj a jobboldalon. Felkiáltások a baloldalon: Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Rátérek, t, ház. a tisztviselőknek személyi és egyéni adójára. Ezzel összekapcsolom az intézet által amúgy is fizetendő egyenes és egyéb adókat. A múlt évben a lejárt mérlegezési év előtt kifizetett adót, a mely az akkori nyereségnek az alapjából származik, hozzáveszik az idei nyereséghez, mint adóalapot;, de nem elégszenek meg ezzel, hanem a tisztviselőért fizetett adót, a melylyel a takarék, az illető pénzintézet magántisztviselőnek előnyt nyújt, ezt a quasi javadalmazást is adóalapnak tekintik. De még ez sem elég! De ha a nyugdijalapot veszszük, ki gondoskodik a magántisztviselőkről, ha csak azok saját erejükből nem létesítenek olyan intézményt, a melynek segítségével később, a mire elfáradt, agg emberek, munkaképtelenek lesznek, valami úton-módon megélhessenek. A nyugdij-egyesületeket megcsinálták ők saját erejükből. A nyugdij-járalékot, a mely igazán a leghumánusabb czélra szolgál, szintén megadóztatják, ugy, hogy ez által sok pénzintézet abban a helyzetben van, hogy mintsem ilyen egyéb adókkal és illetményekkel agyonszekiroztassa magát, — mert a szabályok czikornyáinak áttanulmányozásához egész akadémia volna szükséges — inkább mintsem magát folytonos bírságolásoknak tegye ki, egyszerűen nem gondoskodik a magántisztviselő nyugdijáról. Tehát itt is a kétszeres adóztatás esetével állunk szemben, mert a Magyar magántisztviselők országos egyesülete amúgy is óriási adót szolgáltat az államkincstárba. T. ház! Ez egy pár kisebb részlet, a melyet a magyar társadalom ezen rétegeinek a világából bemutattam. Azt hiszem, lesz még alkalmam e kérdéssel bővebben is foglalkozni. Röviden még csak arra utalok, hogy ha bonczoljuk a kérdést: vájjon honnan vette a t. magyar kormány, illetőleg honnan vették a kormány közegei ezen kedves intézkedéseket, azt látjuk, hogy bizony osztrák szomszédainktól vették át, a hol először csináltak szárnypróbálgatást ezzel az intózménynyel. Itt is ugyanilyen értelemben adták ki a rendeletet, a melytől szép és döntő eredményt vártak sok tekintetben. Azonban Ausztriában kereskedelmi téren ügyesebbek az emberek, e tekintetben múltjuk is régibb s innen magyarázható meg, hogy Ausztriában ezen intézkedéseknek rövid másfél évi fennállása után belátták azoknak ezen igazán szerencsétlen, tarthatatlan voltát, belátták azt, hogy ezen intézkedések czélra nem vezetnek, és hogy ezzel csak a szocziális, kérdéseket bolygatják meg; azért mindezeket ottan szépségesen el is törölték. Eltörölték, mert belátták azt, hogy ha egy nemzet testében, egy államban a magántisztviselői kar számbelileg is hatalmas tényező, a mely nemcsak numerái, de hogy ugy mondjam, a politikai életben ponderál is a maga intelligencziájánál fogva: akkor nem szabad azt ilyen intézkedésekkel agyon izgatni. Igazán óhajtandó volna, hogy a piros bársonyszéken ülő pénzügyminiszter ur is megfontolná ezen kérdéseket, a melyek az ő reszortjába tartoznak és intézkednék abban az irányban, hogy kíméletesebben szedjék be a katonai czélokra szükséges pénzösszegeket. (Helyeslés a baloldalon.) Befejezésül csak pár szót kívánok szólani. 48*