Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.

Ülésnapok - 1901-323

180 323. országos ülés 1903 szeptember 29-én, kedden. letárgyalni! (Zaj jobb felől.) Hát félnek a tárgyalástól ? Tárgyaljuk le! (Zaj jobbfelöl.) Münnich Aurél: Nem félünk! Hisz azért adtuk be. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Ez a javaslat is ki fog nyomatni és a ház tagjai közt szétosztatni, (Helyeslés a jobboldalon.) valamint, a mit annak idején elfelejtettem mondani, de magától értetődik, az a határozati javaslat is, a melyet Bakonyi Samu t. képviselő ur adott be. Hock János: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Mély megnyugvást találtam abban a határozati javaslatban, a melyben egy párt az egész ország szine előtt kimondja, hogy egy törvénytelen hadiparancs jogos aggodalmakra adott okot. De azt hiszem, ennek orvoslása nem elég, hogy egyszerű határozati javaslat alakjában kifejtse ezt az egyik párt az országgyűlés előtt, hanem ennek a visszautasításnak a pártok egyhangú felfogásában, az egész törvényhozás fellépésében és tanácskozásaink jegyzőkönyvében is nyomának kell lenni, hogy a nemzet a jövőben is útját vágja minden kísérletnek, a melylyel alkotmányát és egységét támadják meg. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Különben ez a kérdés, a melyet mi most tárgyalunk, visszanyúlik a régmúltba, mert belekapcsolódik a mi történelmünkbe. Ha történelmünk lapjait forgatom, sokszor elgondolkodom a felett, mi lehet az oka, hogy a mig minden más nemzet annál tömörebb, minél nagyobb az a külső nyomás, a mely reá nehezedik, addig a magyar faj kohéziója válságos viszonyok között sohasem állotta ki az erőpróbát. Akkor voltunk rendesen leggyöngébbek, a mikor legerősebbnek kellett volna lennünk. A históriából kimutatható, hogy a nemzeti egység gerincze rendesen akkor roppant ketté, mikor a szokottnál nagyobb terhet kellett a nemzeti haladás útjáról elhárítani. Ez a megoszlás, ez az erkölcsi törékenység már sok nemes eszmének ásta meg sírját és sok szomorú napot hozott a magyar alkotmányra. (TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Mikor ennek a nemzeti ziláltságnak okát kutatom, két indító okra bukkanok. Az egyik a magyar népfaj sajátsága, a mely vérmérsékleténél fogva nagyon könnyen sodorja szélső helyzetekbe. Világraszóló hőstetteket látunk történelmünkben eg)idejüleg a meghunyászkodó szolgalelkűség mellett, lángoló hitet és lelkesedóst a csüggedő kislelküséggel szemben, önfeláldozó, megváltó munkát a haszonlesésen és önzésen alapuló politikai szervilizmussal szemben. (Igaz! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Ziláltságunk második oka részben a nemzeten kivül álló tényezőre, részben pedig történelmi okokra vezethető vissza. Végzetes szerencsétlensége ennek az országnak, hogy jogaiért, faji hivatásáért, szóval nemzeti egyéniségéért és nemzeti eszményeiért nemcsak jelenleg, hanem évszázadokon keresztül állandóan harczban kellett állania dinasztiájával, a mi ritkán hatott fejlesztőleg a nemzeti haladásra, hanem nagyon sokszor bénitólag hatott. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Mig más népek a királyság intézményének minden előnyét a saját gyarapodásukra használhatták fel; mig más nemzetek a korona fényének és hatalmának glóriájában megizmosodhattak, és igy nemzet és korona kölcsönösen egymást emelték, addig nálunk élet-halálharczot kellett folytatnunk saját dinasztiánk ellen, nemzeti életünkért, saját fentartásunkért és faji jogosultságunkért. (TJgy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Nemzeti egyéniségünk elismerése épen ott tagadtatott meg, a hol azt állandóan fényben kellett volna képviselni. Ezért mondta találóan (xrünwald Béla az ő könyvében: »Nekünk nemcsak hogy nemzeti királyságunk nem volt, de ránk nehezült egy, a nemzettel nagyon gyakran ellenséges érzületű királyság.« (TJgy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Nem csodálom, hogy a magyar törzsökbe beleoltott idegen elem csak a mi éltető nedvkeringésünket használta fel a maga javára, de rügye nem nekünk bontott, virágja nem nekünk nyilt, gyümölcsöt nem nekünk érlelt. Történelmünk tényleg olyan uralkodóházzal kapcsolt össze minket, mely évszázadokon keresztül a világuralom magaslatán állott és azt a kéthárom millió főnyi magyart és országát mint jelentéktelen területet csak az ő nagy birodalma egyik provincziájának tekintette, a melynek bele kell, akarva nem akarva, törve-hajolva illeszkednie annak a nagy egész birodalomnak a keretébe és szolgálatára. (TJgy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Az alárendeltségnek ezt a vezérelvét lassankint belenevelték az uralkodásra kiszemelt osztrák főherczegekbe, a kik Magyarországot csak olyan geográfiai fogalomnak tekintették, a mely Ausztriának a szomszédos tartománya és védőbástyája. Csak olyan határőrvidék-féle területnek, a mely arra jó, hogy a török ellen folytatott irtó hadjáratnak a színhelye legyen és hogy Ausztria népeit az állandó háború borzalmaitól megmentse. Ez a nevelési rendszer azután lassanként életnézletté csontosodott meg a mi uralkodóinkban. Ezért nem is vádolhatjuk őket igazságosan nemzeti eszményeink kicsinyléseért, nemzeti érzéseink lenézéseért, mert ezt nem az uralkodók egyéni hibájának tekintem. Ok is csak emberek és bennük is érvényesült a pedagógiának az az alapgondolata, hogy: fac me talem talis ero, a milyenné nevelsz, olyanná leszek. Nem is vádolom én az igy elnevelt egyéneket, hanem vádolom azt a szerencsétlen udvari légkört, a melyet állandóan osztrák tradicziók telitettek, a melyet kitartott szolgalelkek inficziáltak és vádolom azt a nevelési rendszert, a mely előítéleteket oltott nemzeti önállóságunkkal szemben a koronának törvényes uraiba és várományosaiba. Sőt azt is megengedem, hogy némely uralkodónk teljesen